A Medúzacímű kötet legjelentősebb versei közé tartozik Az éjszaka csodái(1940). Ez olyan látomásvers, amelyik a homéroszi és az orpheuszi jellegű költészet lehetőségei közt egyensúlyoz. Ez a mítosz csak az emberi világ keretei közt mozog, képzetei nem a lét nélküli lét titkait kutatják, csak azt a fantáziavilágot, amelyet éjszakai álomban, de akár féléberen álmodozva is bármelyik ember átélhet. Egyértelmű az elhatárolás a való és az álomvilág között: a vers végére a látomás emlékké válik.

A költemény 13, szabálytalan terjedelmű (6–18 soros) szakaszra tagolódik, s nem kötött a sorok terjedelme, ritmusképlete sem. Nem formátlanság, hanem változatosság ez, a vers „csodáinak” bemutatása, amelybe még egy cégtáblán fellelhető pentameter sor is belefér, és szinte kötelező a csengő- bongó, álmot és valót, tündérit és groteszket is kifejező, gazdag rímelés. A mű kerete hagyományosan adja meg egy történetsor kezdetét és végét, helyszínt és időt is jelölve. Az 1. szakaszban a városvég jelenik meg az éjszakába hajló estében, a 2.-ban egy lakás szobája, ahol ott ül a vers beszélője és egy „kicsi lány”. Persze azt, hogy ez a lány valóban ott ül-e a szobában, vagy ez az állítás is a beszélő képzeletének játéka, „csodateremtése”, azt egyértelműen mindvégig nem tudjuk meg. Ám a vers vége felől visszatekintve feltehető, hogy ez az egyébként realista állítás – és ennek részletezése – már a látomás első „fokozata”, igen valószínűtlen ugyanis, hogy az anyuka nyugodtan és mélyen aludna, míg kamaszlánya a szomszéd szobában egy fiúval beszélget és hallgat együtt. Ilyen üldögélések nyilván gyakran előfordultak, de nem éjszaka, s így a valós élmények könnyen idézhették elő a képzelgést. S ha már a kicsi lány megnyugtató közelsége ténnyé válik, meg is lehet szólítani („Te!”; „Nézd!”; „Ni”; „Oda nézz”). S ha a lány ott ülhet testközelben, az is „láthatóvá válhat”, mi történik a szomszédban, milyenek az éjszakai otthonok és milyen a táj. Még mindig minden szabályos leírásnak látszik, csak két furcsa személynév kelti fel gyanúnkat („Vakos néni, / ferdeszájú Vígláb néni”), de aztán ez is eloszlik a komoly „Balogh úr, a vasutas” említésével.

A 6. versszak azonban feloldja az eddigi realisztikus szépen széppé varázslást, a kicsi lánnyal való meghitt üldögéléshez illő hangulatot a játék váltja fel, ezt készíti elő a „varázsige”. Az álomba varázslás, a varázslatos álom irodalmi művek ismert eljárása. Ez esetben leginkább azzal a Shakespeare-rel rokon a hangvétel is, akit Weöres már kisgyermekkorában megismert (Szentivánéji álom).

A 7. szakasztól kezdve az „alvó lélek”-nek mutat be álomlátomást a vers ébren is álmodó beszélője. Ez tart a 13. szakasz hatodik soráig, amely néven is nevezi, mit láthattunk: „az alvók karneválja” játszódott le előttünk. Az éber álmodozás megkötöttségeit az álom már nem ismeri. A valóság elemei jelennek meg itt is, de a reális kötöttségeket tetszés szerint áthágva vagy megtartva. Az álomban mindig meghatározó a szürreális elem, s ez a nappali világgal szembesítve könnyen groteszknek mutatkozhat. Ezt a tendenciát aknázza ki a vers látomássora: ez a karnevál groteszk. Természetesen nem csak ilyen lehetne. (Rokon kiinduló helyzetű Kosztolányi Dezső Hajnali részegségcímű költeménye, de annak csodás éji báljában a fenségesség a meghatározó, a látomást nem a játékosság, hanem a létezés lényegének felismerése hatja át.)

A játékos-groteszk karneváli látomás természetesen nem öncélú. Elsősorban szórakoztatni akarja azt, akinek szól a „mese”, de közben a mesélő bűvész-művész voltát is kifejezi, és a látomás hangulatához illően megfogalmazza azt is, amit a látomásidézésnél is jobban szeretne: valóban együtt lenni a kicsi lánnyal az éjszakán keresztül, valóságosan is széttörve a „buta lakat” kényszerét. A játékban ott a vallomás is a boltos lányának és a hollywoodi filmszínésznek a kettősében. A lány a boltos lánya, s „eladó”, de nincs vevő, mígnem belép álmai lovagja, és zavarában előbb valami badarságot kér, majd „ráadásul a kezét” is ennek az ugyancsak kicsi lánynak, aki „szösz-bogár” szintén, s „fészekben”, bár „fecskefészekben” várja az igazit, várja, hogy elringassák.

Mire közeledik az éjszaka vége, dereng a hajnal, szükségképpen feloszlik „az alvók karneválja”. A látomásból visszatérünk a hétköznapokba, megmozdul a nagyváros, „morajjal” jön, „csörömpöl” a valóságos élet, de a varázslatból megőrződött valami lényegi: szervesebbé teszi a kapcsolatot, hiszen „ketten láttuk: te meg én”. Ez akkor is tényszerű igazság, ha a kicsi lány az éjszakát nem ülte végig a szobában, csupán olvasta a művet, hiszen így is, úgy is „befogadó” volt, s ilyenként alkotótárssá vált, legalábbis a költő reményei szerint.