A 20. században harmadikként fellépő írónemzedék meghatározó egyénisége, Vas István(1910–1991) hat évtizeden át volt jelen irodalmi életünkben.

Költőként vált ismertté, de műfordítói, esszé- és önéletírói munkássága ugyanúgy kiemelkedő fontosságú. Az újrealista-újklasszicista tendenciák jellegzetes és jellegadó képviselője. Meggyőződéses racionalizmus hatja át szemléletét, számára ez nemcsak a felvilágosodás korában kikristályosodott és elhagyhatatlan örökség, hanem a 20. század viszonyai között tovább is építendő- formálandó emberiségkincs, annál inkább, minél több az irracionalizmus.

Budapesten született 1910. szeptember 24-én. Apai ősei zsidó rabbik, az anyaiak gazdag óbudai polgárok voltak. Apja kereskedő, majd bankigazgató. 1928-ban érettségizett, s apjának kívánságára a bécsi kereskedelmi főiskolán folytatta tanulmányait. Kassák Lajos közölte első versét 1929 tavaszán. Bécsben megismerkedett Kassák nevelt lányával, Nagy Etellel. 1929 nyarán hazatértek, s együtt éltek, 1935- ben házasságot is kötöttek. Nagy Etel, aki ismert mozdulatművész volt (a tánc és a pantomim sajátosságait ötvöző művészet), 1939-ben meghalt. Vas István 1929 és 1944 között tisztviselőként dolgozott.

Első verseskönyve, az Őszi rombolás1932-ben jelent meg, s ezt 1945-ig további kettő követte. Fordított is, főként a világháború idején, valamint a személyi kultusz időszakában, amikor eredeti műveivel nem lehetett jelen az irodalmi életben. Radnóti Miklóssal közösen készített Apollinaire-kötete 1940-ben jelent meg. Racine, Schiller, Molière, Shakespeare drámáit, Thackeray, Goethe regényeit s Apollinaire mellett Villon, Goethe, Kavafisz, Saint-John Perse, T. S. Eliot költeményeit ültette át magyarra. Versfordításainak gyűjteménye, a Hét tenger énekeelőször 1955-ben jelent meg.

A háborús években többször teljesített rövidebb munkaszolgálatot, 1944 őszétől Ottlik Géza bújtatta a lakásán. Kutni Máriának hívták második feleségét.

1945–1946-ban belügyminisztériumi tisztviselő, majd 1971-es nyugdíjazásáig könyvkiadói lektor. 1948-ban kapta meg a Baumgarten-díjat. 1948 után nem jelenhetett meg újabb verseskönyve, A teremtett világ(1956) című válogatott kötettel térhetett vissza igazán. 1951-ben feleségül vette Szántó Piroska(1913–) festőművészt, akivel haláláig együtt élt.

Még 1947-ben hosszabb római ösztöndíjat kapott, ennek volt eredménye a Római pillanat(1948). 1959-ben visszatérhetett szeretett városába, majd Angliába utazhatott: műfordítói munkásságának elismeréseként hívta meg a kormány.

A Rapszódia egy őszi kertben(1960) már egyértelműen a magyar líra kiemelkedő alkotói között jelölte ki a helyét, ezt nyugtázta 1962-ben a Kossuth-díj, amelyet 1985- ben ismételten megkapott. Újabb kötetei: Római rablás(1962), Földalatti Nap(1965), Önarckép a hetvenes évekből(1975), Nem számít(1979), Ráérünk(1983).

Kiváló esszéista volt, Arany János és a Nyugathagyományainak folytatója. Érdeklődése a Bibliától a nála két nemzedékkel fiatalabb költőkig, a nagyvilágtól a magyar irodalomig terjedt. Esszéiben – mint egész életművében – a nyitottság, az értéktisztelet az alapelve, s nemcsak az irodalmat, hanem a szellemi áramlatokat, az egész világot olyannak tekintette, amelyben szükségszerűek az ellentétek, de ezek nem oltják ki egymást.

A korszak kiemelkedő szépprózai alkotása önéletírása, életrajzi regényciklusa. Kötetei: a Nehéz szerelem(1964), Mért vijjog a saskeselyű? (1981), Azután(1991). Tervei szerint 1956 októberéig szerette volna megírni életútját, de csak 1945 elejéig, a főváros felszabadulásáig jutott el, a forradalom napjainak lobogása így csak költészetében nyert méltó megörökítést. Az életrajzi ciklus nemcsak egy személyiség fejlődéstörténete, hanem egy nemzedék és egy korszak hihetetlenül gazdag rajza is, amelynek dokumentumértéke és esztétikai rangja egyaránt becses. Amit Vas István már nem tudott megírni, azt részben pótolják Szántó Piroska emlékezései (Bálám szamara, 1982; Akt, 1994).

1991. december 16-án hunyt el.

Fenyő István: Vas István , Bp., 1976

Sumonyi Zoltán: Vas István alkotásai és vallomásai tükrében, Bp., 1982