Vas István hasonlóképpen gondolkodott magyarságáról, mint korán elpusztult barátja, Radnóti Miklós. Arany János fényképét tartotta az íróasztalán, a „legmagyarabb” költőt szellemi nagyapjának tekintette. Magyarságélményét különösen elmélyítette 1956 történelmi eseménysora. Két fontos verse ebből az esztendőből csak jókora késéssel jelenhetett meg, az 1990-es Válogatott versekben. A Teleki Pál emlékezetenemcsak a nemzetre szégyent hozó kormányzói döntés miatt öngyilkos miniszterelnök rehabilitációja, hanem vita is a merev osztályszemlélettel:

Ami soha nem volt, ami csak lehetne,

Ami nincs forgandó sorsnak alávetve,

Ami fel-feltámad tisztultabb agyakban,

Az eladhatatlan, meghódíthatatlan,

Ami még osztályé, párté soha nem lett,

Az a vágy, akarat, az a magyar nemzet

Akkor vele egy volt, s lángja benne égve

Vele együtt hullott a nemesebb éjbe...

Az új Tamása bibliai hitetlen Tamás történetének parafrázisa az első részben, a másodikban pedig a költő önmagát nevezi hitetlen Tamásnak, aki végre boldognak mondhatja magát, mert láthatta feltámadott nemzetét 1956 októberében. E vers központi, szimbolikus fogalma, a „Kettős” minősítés, „ragadványnév”, amely a Bibliában csupán Tamás ikertestvérére vonatkozik, a vers vallomástevője viszont életének addig feloldhatatlan ellentmondásaira utal vele. Elsősorban a hívő és a hitetlen ember konfliktusaira. Ennek legközvetlenebb megnyilatkozási formája az adott összefüggésben az ambivalens magyarságtudat („Azt hittem nem vagy, csak a képzeletben”), amely most egyértelművé válhatott. E két verssel ellentétben megjelenhetett viszont az áttételesebben fogalmazó Cambridge-i elégia(1959), s hamarosan a költő egyik legnépszerűbb munkája lett. A mű az 1959-es angliai utazás terméke. Ez az élmény egész ciklust eredményezett a Rapszódia egy őszi kertbencímű kötetben. A ciklus – az Átkelés– naplójegyzetek közé ékeli a verseket. (A prózai szövegek a későbbi gyűjteményes kiadásokból kimaradtak, bár többek közt a T. S. Eliottal való találkozásról s a cambridge-i Trinity-kollégiumról is szó esik bennük.)

Kevés olyan modern versünk van, amelynél annyira információt gazdagító, élményt elmélyítő lehetne az életrajzi és a történelmi háttér ismerete, mint ez esetben. Először is maga az utazás – akkor még Keletre is, de főként – Nyugatra rendkívüli eseménynek számított. Vas István éppen 12 éve nem járt külföldön, 1958-ban az angol külügyminisztérium hívta meg. A meghívásról olvashatjuk a naplójegyzetekben: „Mikor tavaly ezt a levelet megkaptam, lehetetlen volt nem gondolnom rá, hogy talán már Arany is erre várt a János király, a Szentivánéji álom, a Hamletután; hogy bizonyosan erre várt Babits és Szabó Lőrinc. És helyettük már csak engem ért el. Ez a gondolat nem jelentéktelen szorongást vegyített az örömömbe.” A költő tehát úgy érezte, s nem is ok nélkül, hogy az egész magyar irodalom képviseletében utazik Angliába. Az is kiolvasható a versből, hogy a második világháború idején Vas angol barokk költőket fordított „börtönök, razziák közt, angol bombaverésben”, s voltaképpen nemcsak a régi költők „lelkével” azonosult, hanem az angol támadásokkal is egyetértett. A megidézett két angol költő neve nemcsak távoli emlékként kerül be a versbe: a Trinity-kollégium diákjai voltak, a költő látta arcképüket a kollégium híres diákjainak arcképcsarnokában. Az is eszébe jutott, hogy 1943–44-ben nem hitte volna, hogy valaha is eljut Angliába („Ezt is megéltem, ezt is megértem...”).

A másik életrajzi tény Sárospatakkal kapcsolatos. Patakhoz művelődési és kurucos függetlenségi politikai hagyomány kötődik. Vasnak ennél több köze van a városhoz. Az ötvenes évek elején alkotóház működött az akkor még eléggé romos várkastélyban, a költő is lakott ott, éppen a sub rosa teremben. Másrészt a magyar államférfiak közül II. Rákóczi Ferenc alakja foglalkoztatta legjobban, az Emlékiratokat le is fordította.

Az elégia indító négy sorának látszólag tanácstalan lezárása („Nem is tudom, miért”) tehát éppen a szemérmesség álcája: nagyon is természetes az alkotó számára, hogy Angliában Magyarország, Cambridge-ben Sárospatak tűnik fel a tudat asszociációiban. Általában is igaz, hogy „az ember külföldön, idegenben látja igazán a hazáját”, és az, miként a ciklus záróverse, a Titokfogalmaz: „Itt életemnek / egyetlen titka és értelme van: / az, hogy magyar vagyok.” Az elégia is a magyarságélmény megvallása. 1956 élménye is meghatározó benne, a vers Sárospatak-képének két meghatározó jegye van: az egyik a megmaradásélmény, a másik pedig a felkelés kitörése előtt vérbe fojtott összeesküvés beleélő látomása. A kettő között szoros a kapcsolat: a tragédia – a tragédiasorozatok – ellenére való megmaradás a magyarság nagy csodája.

Cambridge és Sárospatak két végpont: földrajzi értelemben is annak az Európának a határait jelöli nyugaton és keleten, amely rálépett a középkor után a polgári fejlődés útjára. Csakhogy míg Cambridge a klasszikus polgári fejlődésnek válik mintájává és példájává, addig – főleg innen és élményszerűen is szemlélve – Sárospatak az „ahogy lehet”-sors jelképe: a tragédiáké, a lefejezéseké, a kudarcba fulladó nemzeti függetlenségi harcoké, a gátolt életé. Hangulati szinten elsősorban nem a háromszáz évvel korábbi, hanem az 1959-es életlehetőségek kerülnek szembe: az akkori gondtalan, szinte idilli diákéletnek kiáltó ellentéte a hazai zaklatottság, bizonytalan jövő, a bebörtönzött barátok sora. Ez a zaklatottság visszavezethető a személyes életút korábbi szakaszaira is, s vissza a magyar történelemben az 1666–1670 közötti összeesküvésig is. Ebben az időben Anglia élete sem volt éppen békésnek mondható, a 38–45. sorok visszavetített idillje aligha illik egy polgárháborús országra. Döntő különbség azonban, hogy ott a küzdelmek valós eredményt hoztak, míg nálunk csupán puszta megmaradást.

Érték- és időszembesítő költemény ez az elégia, de mert elégia, a kiélezést mégis valamiféle kiegyenlítődés követi. A zaklatottság és a normális élet szembesítődik a hétköznapok és a történelem szintjén is, s a különböző idősíkokban nézve ugyanaz az eredmény: értéktelítettség és értékhiány vitatkozik egymással. Ez azonban még nem a költemény végső szava. Az 50–54. sorokban csak látszólag fejeződhetne be a mű: a magyar történelemszemléleten, költői hagyományon és önmagán is ironizáló költő az elégikus „szokást” említi, megidézve Kisfaludy Károlynak a reformkor óta híres Mohácscímű versét, annak szállóigévé vált sorát két részletben építi be – minimális módosítással – a szövegbe: „Él magyar, áll Buda még! a múlt csak példa legyen most.” Van a műben még egy idézet: „Decapitato in Vienna” (lefejeztetett Bécsben). E két idézetbe is sűríthető a vers történetfilozófiai meditációja, értékszembesítése s a legvégső, kiegyenlítő szándékú kijelentéssorozat.

A reformkori, az újjászületésben bizakodó nemzeteszményt hangsúlyosan, bár Kisfaludy lelkesültsége nélkül idézi meg Vas. Nála a rezignáció az uralkodó, hiszen nemcsak Sárospatak maradt meg, hanem a császárhűségű felírás is. Mindkettő tovább él a jelenben, s egy összetett, 20. századi hazafiság kifejezője, amelyre sem a túlzó lelkesültség, sem a végletes levertség egyaránt romantikus gesztusa nem jellemző. A szerző irracionális, valószínűtlen optimizmusnak nevezte a vers kicsengését: „arra is Angliában ébredtem rá, hogy élünk, élni fogunk – és ez az érzés magyar viszonylatban már optimizmusnak mondható.” Önbiztatás és nemzetbiztatás játszik át egymásba, s hogy mennyire megszenvedett módon, arról a belső meditáció kiélezettsége, a Cambridge-től (idill) és a Zrínyi-sorstól (tragédia) egyaránt elszakadni kívánó „Elég volt már” felkiáltások ugyanúgy tanúskodnak, mint a mindkét szinten egyirányú verslezárás: előbb Patak, majd Cambridge képe-képzete is az elégikusságba kíván oldódni. Igazából csak az utóbbi alkalmas hangulatilag erre, a helyszínen túl ezért is kell a verslezárásnak visszatérnie az „idill” világába: legalább a hazai elégikusságot hihetővé képes tenni. Főként a verszáró tenger képzettel: a záró sorba belejátszik a Dunáról fúj a szél dallama és gondolatvilága is, mely szerint „szegény ember mindig él”.

Fehéret és feketét, idillit és tragikusat old jellegadóvá a – költő számára máskor is kedves – szürke szín a 18. és a 85. sorban. A „barátságos szürkeség” határozza meg a vers nyelvi-stiláris alakzatait, verstani sajátosságait is; bár hangulatában, nyelvi eszközeiben, ritmusában más, kiegyenlítettebb, idillibb a „legyező-gótika”, „a gyöngéd izzás”, „a barátságosan szürke angol ég” világa. Nem csak a „szív”, a vers is szinte „ritmust cserél”, mert bár egyöntetűen hangsúlyos jellegű, melybe jambikusság játszik bele, az idilli világ dallamosabbra formált, az összeesküvőké darabosabb. Az érzelmi hullámzást fejezi ki a sorok tág határok közti terjedelme: bár az átlag 8 szótag, 3-tól 14-ig változik a szótagszám. Ez is mutatja az elégia rapszodikus jellegét, nehezen megszülető elégikusságát, akárcsak egy eddig még nem említett vonás. A 29–37. sorokban a költő elidegenítően említi az összeesküvőket, szinte szeretné, ha nem volna köze hozzájuk, legalább ott, Cambridge-ben. Ám nemcsak a személyes, hanem a nemzeti sorstól sem lehet elszakadni, s végül a vers életigenlésében, megmaradáshitében döntő szerepe lesz Zrínyi Péterék példájának is.

elégia: görög eredetű műfaj, eredetileg disztichonban írt költemény, fuvolakísérettel adták elő; tartalmát tekintve lehet harcra buzdító ének vagy a személyes fájdalom panaszhangú költeménye, de elvont gondolatok, filozofikus tartalmak megéneklésére is alkalmas keretül szolgált; a ma használatos meghatározás szerint az elégia a panasz, szomorúság, vágyódás élmények kifejezésére alkalmas vers, alapélménye az elmúlás, a boldogság elvesztésének vagy elérhetetlenségének érzése

szinesztézia: „együttérzékelés” (gör.); különböző érzékszervekkel felfogott ingerek hangulati azonosságán alapuló szókép, pl. „lila dalra kelt egy nyakkendő...”