Az 1930 elején megjelent mű egy néhány évvel korábbi olasz tengerparti nyaralás élményéből keletkezett. Mint egy levélből tudjuk: „a »varázsló« valóban létezett, és ugyanúgy viselkedett, ahogy leírtam. Csak a halálos befejezés költött: a valóságban Mario a csók után komikusan megszégyenülve elszaladt, és másnap, mikor ismét a teát szervírozta, rendkívül megelégedett és tárgyilagosan elismerő volt »Cipolla« munkája iránt.”(Thomas Mann: Levelek. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1965. 318. o., Eörsi István ford.)

Az elbeszélés nyitó mondata: „A Torre di Venere-i nyaralásunknak még az emléke is rosszízű maradt.” A következő mondatokban a „borzalmas” Cipolláról, a „rettentő végkifejlésről”, a „szerencsétlenségről” esik szó, csupa olyasmiről, ami nem illik egy nyaraláshoz. Az egyes szám első személyben megszólaló, a személyességet, a velem történt tényszerűségét, a „tanú voltam” alapállását mindvégig megőrző elbeszélő úgy véli, hogy az alapvető hiba az volt, hogy rosszkor érkeztek meg a nyaralóhelyre, s ezt fokozta, hogy „lustaságuk” miatt nem távoztak el időben. Rosszkor érkeztek, mert augusztus volt, amikor még tele volt a helység olasz vendégekkel, s hozzájuk képest mindenki más másodosztályúnak számított. Ennek első jele, hogy az üvegverandán nem étkezhettek, a következő, hogy a római hercegi család kifogásai miatt, annak ellenére, hogy a gyerek már kigyógyult a szamárköhögésből, el kellett hagyniuk a szálloda főépületét. Ezért költöznek át másik szállodába. De a rossz tapasztalatok folytatódnak. A strandon is láthatják, hogy a „hazai középosztály”sajátja „az emberi középszerűség és a polgári hígvelejűség”. Még itt is „csupa hazafias gyermek nyüzsgött”, a játékba is beszivárgott mindez, a felnőttek beavatkoztak, „szólamok hangzottak Itália nagyságáról és méltóságáról, mogorva, játékrontó szólamok”. Ez az általános társadalmi közhangulat teszi érthetővé, hogy konfliktusba keverednek a hatósággal is, s büntetést kell fizetniük, mert megsértették a „közerkölcsöt”.

Beköszöntött azonban az utószezon, az üdülőhely „intimebb és egyben európaibb lett”, de a hőség nem csökkent, ellenkezőleg, fojtóan fülledtté vált. Ekkor került sor a bűvész Cipolla „vendégjátékára”, amely messze felülmúlta az addigi kellemetlen élményeket. Az elbeszélő családostul, két kisgyermekkel megy el az előadásra. Reflexióiban kezdettől jelen van a kételkedés: helyes-e elvinni őket, nem kellene-e távozni? A gyerekmotívumnak nélkülözhetetlen a szerepe: már a strandjelenet is feltárta, hogy a romlatlanság, a tisztaság képzete társul ez alkalommal is hozzá. Ugyanakkor a gyerekek voltak azok, akik a helybeliekkel, Marióval, a pincérrel is barátságot kötöttek, s így az elbeszélő rokonszenvező, de zárkózott magatartásával szemben közvetlenebb kapcsolatokat építenek ki az „egyszerű”, népi elemekkel. E kapcsolatok természetessége ellenpontja a strandoló úri gyerekekkel kialakult disszonáns viszonynak. Ugyanakkor a gyermekek reakciói a sokféleségben az egyik lehetséges változatot jelentik: ők még élettapasztalataik hiányában vélik csupán játéknak a varázsló tevékenységét, nem láthatják azt a lényeget, amelyet a felnőtt szereplők se nagyon képesek felismerni.

Cipolla, „ez az önérzetes nyomorék a leghatalmasabb hipnotizőr volt, akit valaha láttam”. Bármennyire ellenszenves is, valóban „mindent” meg képes tenni, s ezzel lefegyverzi hallgatóságát, amely elismeri a „szakmai” tudást, még akkor is, ha az a személyiség megszégyenítésével, megtörésével jár együtt. Az előadásra késő este kerül sor, s Cipolla éjszakai ember, mágiája csak ekkor érvényesülhet valóságosan és jelképesen is. Cipolla valóban keményen dolgozik, teljes energiaösszpontosítással, de munkájának lényege a másik ember akaratának megtörése, s ezután valamilyen megszégyenítő helyzetbe hozása. Tevékenysége közben hazafias szólamokat hangoztat, s ezekbe fasisztoid eszméket fűz bele. Véleménye szerint „parancsolás és engedelmesség egylényegűek, föloldhatatlan egységet alkotnak; aki engedelmeskedni tud, az tud parancsolni és megfordítva: az egyiknek gondolata bennfoglaltatik a másikban, amint tömeg és vezér bennfoglaltatnak egymásban; de a teljesítmény, a rendkívülien nehéz és idegfeszítő teljesítmény az övé, a vezéré és rendezőé, akiben az akarat engedelmeskedéssé s az engedelmesség akarattá lesz”.

Egy római úr kijelenti, hogy őt akarata ellenére nem lehet táncolásra kényszeríteni, ám Cipolla az ő ellenállását is megtörte. Az elbeszélő így kommentálja ezt: „Ha jól értettem meg az eseményt, ez az úr harckészségének tisztán negatív voltán bukott el. Nem-akarásból, úgy látszik, lelkileg élni nem lehet; valamit nem akarni megtenni, tartósan nem jelenthet élettartalmat: valamit nem akarni és egyáltalában semmit sem akarni, tehát a parancsoltat mégis megtenni, talán túl közel áll egymáshoz, semhogy a szabadság eszméje ne kerülne közöttük kutyaszorítóba”. Természetesen Mario is megteszi, amit a hipnotizőr parancsol. Őt legtitkosabb és legbensőségesebb érzéseiben, viszonzatlan szerelmében csúfolja meg Cipolla, aki a lány szerepében kér és kap csókot a fiútól. Mario azonban, magához térve, lelövi a varázslót. Ez a „rettenetes vég, szörnyű, végzetes befejezés. És fölszabadító vég mégis ­ nem tehetek róla, így kellett és így kell éreznem!”*

Az elbeszélésben egyszer sincs leírva a fasizmus szó. Ha nem 1930-ban járnánk, nyilván másként formálódott volna a történet, s részben más lenne a jelentésköre. Így azonban a példázat egyértelművé lesz: az embereket ugyanis soha nem szabad megalázni, legszentebb érzéseikből tilos csúfot űzni, s az ilyenfajta cselekedet mindig emberellenes. 1930 táján azonban Európa egészét egyre inkább fenyegető, nem személyekre, kiscsoportokra, hanem országokra kiterjedő veszedelem volt a Cipollák színrelépése és kártékony varázslása. A Mario és a varázslólátnoki írás, csak 1933 után nyeri el teljes értelmét, s a valóságban csak 1945-ben hangozhat el a „felszabadító vég” kijelentése. Az elbeszélés azonban nemcsak egyetlen politikai helyzet allegóriájaként olvasandó. Éppen a teljes politikai konkrétság hiánya, a varázsló „művészi” tevékenysége mélyíti el a szimbolikus jelentéskört, s teszi nyilvánvalóvá, hogy embercsoportok megbolondítása mindenkor szörnyű bűn.