Tandori Dezső (1938) minden műnemben alkot, sőt grafikusként is kiállít. Több álnevet használ (Nat Roid, Tradoni stb.). Legnagyobb hatású a költészete. A gimnáziumban Nemes Nagy Ágnes tanította, korai versei késő újholdasnak mutatják. A Töredék Hamletnek(1968) bemutatkozása a korabeli átpolitizált irodalmi közegben meglehetősen ezoterikusan hatott, s már ezzel is újító szelleműnek bizonyult, még inkább a halál, a kételkedés motívumkörének középpontba emelésével, a nyelvfilozófiai dilemmák felvetésével.

Az Egy talált tárgy megtisztítása(1973) – nem kevés irodalompolitikai ellenállást gyűrve le – egyszerre mutatott neoavantgárd és posztmodern jellegzetességeket, s ezzel újabb poétikai-szemléleti forradalmat valósított meg. Leginkább szembeötlő vonása a versszerűség hagyományosan elfogadott tartalmi-hangulati-formai kritériumainak szabad átformálása, kifordítása, a mű jel voltának tudatosítása. Átformálta a költőről, a versről, az olvasásról létező fogalmakat. Sokat ír, a legkötöttebb és a legszabadabb formáknak egyaránt mestere. Nagy szerepet szán a játéknak mint az élet részének, és a játékosságnak mint művészi eszköznek. Verseinek válogatása: Vigyázz magadra, ne törődj velem(1989). Regényei, bűnügyi regényei, drámái, elbeszélései, gyermekversei, mesekönyvei, tudományos-fantasztikus regényei, esszéi, kritikái is több kötetben jelentek meg. Sokat fordít, főként németből. A nagy terjedelmű életmű változatosságával szinte elkápráztat, mégis szerves egész.

macabre: dance macabre (fr.); haláltánc; középkori műfaj, groteszk vízió arról, hogy a „halál” utolsó táncba hívja az embereket nemre, korra és társadalmi állásra tekintet nélkül

posztmodern: egy olyan új kortudat fogalma, amely a kultúra legkülönbözőbb területeire hatással van. Elterjedése (1960-as évektől) kapcsolatba hozható az egész elvű gondolkodás válságával, a nyelv és a kommunikáció kérdésessé válásával, az európai értelemben vett emberfogalom átértelmeződésével, a másság szerepének kitüntetettségével s azzal a folyamattal, amelynek következtében a nyelv és a jelvilág vált a filozófiák tárgyává. Az irodalmi posztmodernség jellemzői: a történetközpontú elbeszélés felszámolása, a szövegek közötti kapcsolatok előtérbe kerülése, a nyelvi közegre való ráutaltság tapasztalata, a mű határainak feloldása, a befogadó szerepének hangsúlyossá tétele, az énen túli szövegszervező elvek játékának igenlése. Előfutárának Jorge Luis Borgest tartják, a magyar irodalomban az 1970-es években jelentkezett, elsősorban Esterházy Péter művészetében.

hommage: francia szó; hódolat, tisztelet

Dobos Gyula: Hérakleitosz Budán, Bp., 1988

Bojtár Endre: Értékelés és értelmezés.(Hommage), Bp., 1983 (In: Egy kelet-européer az irodalomelméletben)

Farkas Zsolt: Az író ír. Az olvasó stb. A minden-leírás és a neo-avantgarde néhány problémája Tandorinál, Bp., 1994 (In: Mindentől ugyanannyira)

Tarján Tamás: Matt, három lépésben; N mint Nulla kilométerkő; Az angyalok és a lovak, Bp., 1994 (In: Egy tiszta tárgy találgatása)