A Lélekindulást és a további elbeszélésköteteket az irodalmi élet örömmel fogadta. A kritikusnak is kiváló Németh László folyamatosan foglalkozott a szerző új köteteivel: „aligha volt e századnak nagyobb novellista tehetsége, mint ő. Csak a Hét krajcár és Magyarok Móricz Zsigmondja állítható mellé. Nem olyan biztos és lényegesre szorítkozó, mint Móricz, de a műfaját talán még jobban átformálta. új virágos bőséggel fakad belőle a beszéd; vaskos móka és áhítat; földi ízek s a mindenségen átnyújtózó hasonlatok úgy fordulnak egymásba nála, mint egy szövetnek játékos két színe. Senki sem libegtette úgy a mesét a nyelve hegyén, mint ő. Semmi a realizmus földön csúszó kicsinyességéből s mégis hol a realista, aki színesebb, zamatosabb?” (Tamási Áron: Erdélyi csillagok, 1930).

Az első világháborúból hazatérő erdélyi férfiakat szomorú világ fogadta. A szociális nyomor mellé társult a nemzetiségi lét elnyomorítottsága. Az értelmiség jelentős része eltávozott, jórészt azért, mert tartósan munkanélkülivé vált. Mások (Kós Károly, Benedek Elek, Bánffy Miklós) ugyanakkor visszatértek szűkebb szülőföldjükre, s próbálták felrázni népüket. így tett az Amerikából hazatérő Tamási Áron is, aki eredetileg kivándorló útlevéllel távozott. Elbeszéléseinek egy része a háborús áldozatoknak állít emléket. Közéjük tartozik a Siratnivaló székely és a Szép Domonkos Anna. Az előbbi ifjú katonáiban elementáris életkedv, békevágy munkálkodik. Azt nézik, milyen szép búza teremne a lövészárok földjében, s a rajparancsnok előrekúszik, hogy ibolyát szedjen katonáinak. Közben meglövik. Nagy nehezen kórházba kerül, egy lány szeretettel ápolja, de az épületben tűz üt ki, és a fiú odavész. – Domonkos Anna a szeretőjét várja haza a háborúból. A népballadák tragikus szemléletével rokon az elbeszélésé, e kapcsolatot mutatja a stílus, sőt a szöveg költői ritmusa is: nagyrészt felező tizenkettesekben íródott ez a „prózai” mű: „– Halljad Isten, halljad utolsó szavamot, s utolsó szavamban minden fájdalmamot. Halljad füleiddel szívemnek sírását, szerelmes véremnek háborgó zúgását. Verd meg örök haláloddal, akik háborút indítnak, verd meg pokol kínjaival, akik a háborút földre kitalálták, verd meg a szívüket, kik a szeretőket egymástól megfosztják!”

Az otthonmaradt, a hazatérő férfiaknak sem könnyű a sorsa. Boda Ferusnak meghal az édesanyja, s annyi pénze sincs, hogy eltemethesse. A jegyző kihirdeti kicsiny házuk elárverezését. A fiú éjjel a kertben eltemeti anyját, majd fölgyújtja a házat. S kiáltozza a novella címévé vált mondatot: „Tüzet vegyenek!” A Föld emberében a haldokló öregember hazahívja egyetlen megmaradt fiát, aki szerzetes. A szülőföld emlékeivel való találkozás, a gyerekkori lánypajtás rádöbbentik a fiút, hogy otthon nagyobb feladat vár rá; apjának még el tudja mondani az örömhírt: nem fog kihalni a család s így a falu sem.

A menni vagy maradni kérdésénél is súlyosabb a maradóké: mit tegyünk? S ha megtalálják a választ, akkor sem könnyű a dolguk. Az értelmesen és célszerűen cselekvő embert gyakran fogadja idegenül a környezet. A Himnusz egy szamárral fogságból hazatérő katonáját elhagyta a felesége. Demeter Gábort előbb a letargia keríti hatalmába, majd eszébe jutnak olaszországi emlékei, és látja a „sok-sok talián szegény embert, akik valahányan egy Istennel és egy szamárral élték életüket”. Elhatározza, hogy ő is vesz egy szamarat és új életet kezd. A faluban azonban soha nem volt szamár, a székely büszkeség lenézi, aki ezzel az állattal foglalkozik. A férfit rendre csúfolják, de ő ezt békességgel elviseli. A jegyző azonban fölszólítja, hogy tüntesse el az állatot, az emberek alig köszönnek neki. Egy éjjel két részeg legény meggyújtja a szamár farkát, mire az állat egyiküket életveszélyesen mellberúgja. Természetesen a szamár gazdáját gyanúsítják, a csendőrök már gyilkosként bánnak vele. A jegyző pedig ráveszi őket, hogy a szamárra ültetve vigyék ki a faluból, így is szégyenítsék meg. A csúfolódó emberek zajongásától azonban a szamár megriadt és elvágtatott gazdájával, s az emberek „csak nézték a vágtató szamarat, aminek a hátán megbújva repült a jövendő felé Demeter Gábor”. Bármennyire szereti Tamási Áron a székely népet, ostorozza is őket, amiért nem követik a szamaras ember példáját: „De az Isten levette eme népről a kezét talán, mert gyermekestül és asszonyostul és férfiastul röhögte Demeter Gábort, az első férfiút, aki felkelt a romlásból, és életet kiáltott. Aki bé merte hozni a szamarat, az igénytelenség, a kitartás, a munka példázóját a büszke faluba, az álmodozó, a káromkodó, a csodaváró faluba.”

S hogy utólag sem okultak a falubeliek az eseten, azt a történet befejezése teszi egyértelművé, hiszen a beszélgető öregek magát az Antikrisztust vélték felismerni a furcsa állaton elvágtató személyben, s így sem Demeter Gábor szemléletes példáját, sem annak biblikus, a jézusi tanításokra is rájátszó jelképességét nem értették meg, sőt éppen a szükségessel ellentétes következtetésre jutottak.

Nincs az írónak jobb véleménye a régi társadalmi berendezkedés vezető rétegeiről sem. A Hajnali madár az egyszerű embereket, az urakat és a parasztokat, szolgálókat állítja szembe. A falusi plébánosnak vendégei érkeznek, egy alispán és egy főszolgabíró, akik „csak tetszelögnek immár, mert megkapták a végzést, hogy a rományok fognak uralkodni”, amiként a kocsislegény magyarázza a mindeneslánynak. Azért jöttek a vendégek, hogy temessék Erdélyországot. A pap szép és önbírálatot megfogalmazó szavaira nem hajlanak, inkább mulatnának. Odahívatják a falu furcsa, különc embereit, a muzsikus cigányt, a félnótás falusi költőt, aki mindig egy kecskével jár, s a fogságból hazatért főhadnagyot, aki „apostol”. Az utóbbi mondja ki hajnaltájt: „Én nem hiszek a szóvirágban, sem a könnyben. És nem hiszem, hogy szereti Erdélyt, aki elmegy. Vegyen kalapácsot minden magyar, vagy bújjék a földbe, de maradjon itt!”

A reggel győzelmesen mutatja, hogy a falu él: az emberek dolgoznak a földeken. A falusi költő ahelyett, hogy a megrendelt nemzeti siratót írná, öngyilkos lesz. Éppen akkor érkezik egy ünneplőbe öltözött gazda, Dózsa bácsi, akinek fia született, s azt György névre akarja kereszteltetni, mert egy Dózsa György ugyan már valóban volt, de „ez lenne a második”.

A helybenmaradás és a munkálkodás nem oldja fel a nemzetiségi ellentéteket, amelyek kölcsönösnek mutatkoznak. Az Erdélyi csillagokban hiába szökken szárba a román katona és a székely leány szerelme. Titokban ugyan házasságot kötnek, de az első éjszaka rájuk gyújtják a kis házat, s bennégnek mindketten. Az Erdélyi társaság falusi kiskocsmájában a magyar ember odaül a román asztala mellé, s a magyar bora, a román furulyája hamar meghozza az egyetértést. Csatlakozik hozzájuk egy szász ember is, együtt van tehát a három erdélyi nemzet képviselője. A magyar ötlete, hogy tekintsék a furulyát közös kincsnek, s jelképesen mindegyiküknek egyharmad rész jut belőle. Érkezett azonban egy román őrmester is, aki meghallva végül egy magyar dallamot is, kikapta a magyar legény kezéből a furulyát, földhöz vágta és megtaposta. „A közös kincset rontottad össze, te balga!” – közölte vele a magyar legény.

A társadalmi ellentétek, a szociális feszültségek a legtávlatosabban, ugyanakkor a legkietlenebbül a Rendes feltámadásban mutatkoznak meg. Énekes bácsi a püspöki udvarban kocsis, s azért tűr minden megaláztatást, mert hisz a túlvilági életben. Az intéző még a szent könyvet is elveszi tőle, mert amíg olvas, nem dolgozik. Az új jószágigazgató pedig azért hoz új kocsist, mert az öreg nem köp és nem káromkodik. Ez az új kocsis még jobban megalázza az öreget, ezért az öreg halála után a fia megöli az új kocsist. Sok- sok idő után eljön a feltámadás napja. Az öreg és fia reménykednek abban, hogy most elnyerhetik jutalmukat, de bizony ekkor is ugyanaz a rend érvényesül, mint a földi életben: cím és rang szerint kell sorakozni. Őket ismét hátra akarják küldeni az angyalok. Az öreg most már fellázad, s a lábszárcsontjával verni kezdi a népet. Végül az Isten elé vezetik őket, aki megerősíti: ha jó és szegény volt, akkor legyen most is az, s álljon a sor végére. Apa és fia azonban nem fogadnak szót, visszamennek a sírjukhoz és inkább visszafekszenek bele azzal a kiáltással: „Aztán nekünk többet ne trombitáljanak!”

Nagyon egyoldalú volna azonban a kép, ha csak a nemzeti-nemzetiségi lét sorskérdéseit, a helyzetből fakadó komorságot látnánk meg Tamási Áron elbeszéléseiben s a tragikumon is átsugárzó, törhetetlen és legyőzhetetlen életerőt. Mert felmutatja ő ennek az életerőnek derűsebb színeit, a vidámságot, a furfangos észjárást is, amely dacol minden gonddal-bajjal. Egyik legismertebb ilyen jellegű munkája az Ördögváltozás Csíkban. A történet kerete a mítoszok és a mondák szintjére vezet, a szűkebben vett cselekmény egy székely ember és az új „szolgálatos” ördög – egy különösen csúf lény – kalandos találkozása. Mintha profanizálódottan vallásos népi mesélőt hallanánk, úgy indul az elbeszélés: „Valamelyik farsangon Csíkszentmihályon megbicskázták az ördögöt: meghalt azonmódúlag, s angyal lett belőle. így aztán egész Csík ördög nélkül maradt, ami mégis suta állapot egy ilyen híres országban.” Az úrnak azonban gondja van rájuk, s leghíresebb ördögét, Durumót küldi le. Mindjárt szembetalálkozott egy székellyel, aki gyónni indult. Vele tart a magát örménynek kiadó ördög. Becsapja a papot is, ugyanis ő is meggyón. A pap azzal bocsátja el, hogy ő az első angyal Csíkban. Kettős szerelmi kaland következik: előbb a kocsmában a kocsmárosné és a székely vonul félre, miután az ördög praktikái erre késztetik őket, majd a székely házában, amíg a gazda borért jár, a feleség és az ördög. Végül a székely mégis túljár az ördög eszén; az ott maradt lába törötten az Olt hídja mellett, s az éjjel odafagyott. A boccacciói mese itt vált vissza a mitológiába: legendává válik a figura.

Az elbeszélés háttere egyrészt Boccaccio Dekameronjának egyik, kettős házasságtörést bemutató története (a nyolcadik nap nyolcadik novellája), másrészt az a székely népmesetípus, amelyben egy székely ember rászedi az ördögöt. Tamási természetesen a maga képére formálja a vándormotívumokat, hiszen bár állítja, az ördögnek feltehetően nem felesége a kocsmárosné, s a népmesékben az ördög ingerli furfangos beszédével, találós kérdéseivel az embert, itt ez fordítva történik. Ez logikus is, hiszen az ördög először jár Csíkban, még nem ismerhette ki magát, még csupán az ördögi praktikákhoz ért, azok pedig kevésnek bizonyulnak a székely ellenében.

Az író által fortélyos párbeszédnek nevezett beszédmód, a csavaros észjárású kérdezz-felelek általában is jellemző Tamási székelyeinek világára. Az anekdoták, a szójátékok, a találós kérdések, a színéről-fonákjáról való szemlélet váltogatása, az elementáris játékosság hatja át e beszédmódot, amelyben a nehéz körülmények között létező emberek életereje és életkedve mutatkozik meg: a győzelem képessége, ha másként nem, hát furfanggal és szóval. így tud a székely még az ördögnél is ügyesebbé válni, pedig az is talpraesett lény. És így képes Ábel is helytállni a rengetegben, az országban s Amerikában is