Szentkuthy Miklós (1908–1988) külön utakon járó, magányos jelenség, a magyar epika nagy kísérletezője. Hatalmas műveltséganyag birtokában alkotott, elutasította a regény hagyományos poétikáját. Szinte egész életében dolgozott fő művén, a Szent Orpheus breviáriumán. Több művészregényt is alkotott Mozartról, Dürerről, Goethéről, Haydnról, Händelről. Írt esszéket a világirodalomról, s főként angolból fordított, többek közt Joyce Ulyssesét. Világa az értelem és az érzelem, a mítosz és a valóság pólusai közt feszül. Barokkos gazdagsággal, filozófiai teljességigénnyel alkot, szinte mindent be akar építeni Orpheus-regényébe, térben és időben is a teljességet. Közben a játékosság, az imitáció s különösen a nyelvvel való játék is lényegi ismérve: „Az örök játék: megismerni a világot – megőrizni a világot. Mikor az imitáció izgat: vajon az érzelgős halálfélelem, a nagypapás bibeloterie [zsibáru] vezet-e, avagy valami univerzális tudásvágy, fausti gesztus? Te kis fű, itt a tollam mellett, egy önző pillanatom kecses mulandóság pecsétje vagy-e, léhaságom kis tanúja – avagy a természet egy megismerendő titka?” (Az egyetlen metafora felé, 1935)

Szentkuthy Miklós