Az avantgárd irányok mintegy két évtizeden keresztül meghatározó szerepet játszottak, majd – a szürrealizmust kivéve – szinte máról holnapra eltűntek. A radikálisan újító szemléletet a hagyományokhoz kötődés, a tényszerűség, a realisztikusság váltotta fel. Máig nem alakult ki egységes elnevezése ennek az avantgárdnál sokkal egyneműbb áramlatcsoportnak. Leggyakrabban az újrealizmus, újklasszicizmus elnevezéseket használják, az előbbit inkább a húszas–harmincas, az utóbbit a harmincas–negyvenes évek tendenciái indokolják. Részlegesebb érvényű az új tárgyiasság, amely a húszas évek közepén jelentkezett a német irodalom expresszionizmustól elforduló alkotóinál (Bertolt Brecht, Gottfried Benn). Alapja a csalódottság, a reményvesztettség. Hol együttérzően, hol ironikusan, szinte fényképszerű valósághűségre törekedve ábrázolják a mindennapok világát, a kisemberek sorsát. Alkalmazzák a filmművészet révén ekkor elterjedő új technikai eljárást, a montázst, de az avantgárddal ellentétben az egymás mellé rendelt elemek között szerves a kapcsolat. Ugyancsak részlegesebb érvényű fogalom az újnépiesség, amely főként a kevésbé fejlett államok irodalmában bontakozik ki Dél-, Kelet- és Közép-Európában, így nálunk is, de kevésbé meghatározóan a nagy irodalmakban is jelen van. E tendenciákat az újabb hazai szakirodalom szintetikusrealizmus-nak, klasszikusmodernségnek is nevezi, bár az újrealizmus, újklasszicizmus fogalmai a leginkább elterjedtek. Mindkét fogalomnál a kifejezés mindkét tagja hangsúlyos: valóban „új” realizmusról, klasszicizmusról van szó. A visszatérés sohasem egyszerű ismétlődés, s a művészetek újkori történetében rendre váltják egymást hagyományközelibb és újítóbb jellegű áramlatok. Időnként a kétféle szemléletmód közti különbség kiéleződik, máskor békésen kiegyenlítődik. Az előbbire a század tízes–húszas évei, az utóbbira a rákövetkezők adnak példát, sokszor egy-egy alkotói életművön belül is. A tankönyvünkben részletesebben tárgyalt alkotók közül jól szemlélteti ezt a kettősséget Brecht vagy Kassák Lajos munkássága, míg József Attila a szintézisteremtésre lehet példa: az avantgárdnak náluk inkább az eredményei, a következményei a meghatározók.

A század eleji kései realista tendenciák megújulásában, az újrealizmus jelentkezésében szerepet játszott Európa világháború és forradalmak utáni állapota is. Az újrealizmus klasszicizálóbb változatának harmincas évekbeli térhódítása összefügg azzal is, hogy az akkori fiatalokat már alig-alig érintette meg közvetlenül az avantgárd, továbbá, hogy fölerősödik a fasizmus, a második világháború veszélye (Albert Camus, Radnóti Miklós). Az újrealista tendenciák valóságszemlélete abban az értelemben is „realistább” volt, hogy nem egy elképzelt eszményi társadalomba akarta elvezetni az olvasót, hanem a létező világban kívánta segíteni eligazodását. Ezt szolgálta a könnyebben befogadható poétikai eszközök alkalmazása, a formaújítások „megszelídítése”, illetve a legklasszikusabb formák felújítása. Az újrealizmus remekművek sorát hozta létre a világirodalomban.

Az újrealista tendenciák – poétikai-stilisztikai rokonságuk mellett – meglehetősen nagy változatosságot mutatnak. Baloldaliság és jobboldaliság, nyílt elkötelezettség és hermetizmus (rejtvényszerűségbe zárkózás), a reményelv hirdetése és annak teljes elvetése egyaránt megtalálható. Ez utóbbi szemléletet képviseli a katasztrofizmus, amely a lengyel irodalomban vált irányzattá a húszas-harmincas években. Az avantgárd ellenpólusa: a pozitív képzetek helyett a jövő katasztrófaként jelenik meg, s a társadalmi érdeklődést az ember örök lét kérdéseire irányuló figyelem váltja fel. Központi fogalma a groteszk. A lengyeleknél Czesław Miłosz(cseszláv milos; 1911) tragikus hangú filozofikus lírája a legjelentősebb példa. A katasztrofizmus fogalmát sokan kiterjesztik Közép- és Kelet-Európa irodalmaira is, s így Kafka vagy Bulgakov munkásságán is kimutatják hatását.

A groteszk térhódítása a katasztrofizmus irányzatától ­ de nem világszemléleti alapjától ­ függetlenül is szembeötlően széles körű a 20. században. Jelen van már egyes avantgárd törekvésekben, helyet kap az újrealizmusban, s jelenléte máig meghatározó. (Legrészletesebben az Örkény-fejezet tárgyalja e fogalmat.)

Az 1940-es években terjedt el az abszurd irodalom. Az abszurd (latin absurdus=kellemetlen, együgyű) fogalma a képtelen, össze nem illő, rossz hangzású jelenségeket és azok megjelenítését jelöli. A túlzásnak és a torzításnak a fantasztikumon is túllépő formája, amely nem tartja meg a mindennapi gondolkodás rendjét. Ellentétes elemekből építkezik, akárcsak a groteszk, de ez utóbbinak a társadalmi vonatkozásai konkrétabbak. Az abszurd mű az ember személyes sorsának kilátástalanságáról, az élet értelmének általános kérdéseiről szól, és hasonló válaszokat ad, mint az egzisztencialista filozófusok. Az elvi alapvetések közé tartozik CamusSziszüphosz mítosza című esszékötete (1942), amely szerint az emberi lét értelmetlen és megérthetetlen. Az abszurd irodalom legnagyobb hatású műfaja a dráma. Legjelesebb képviselői Beckett, Ionesco, Mrożek.

A történetírás soha nem jut el a jelenig, a középiskolai tankönyveknek soha nem feladata az „élő” irodalom részletesebb bemutatása. Sem idő, sem tér nincs rá, sem az értékítélet nem lehet lehiggadt és biztonságos. Utalásszerűen azért legalább annyit rögzíteni szükséges, hogy – a realista tendenciák változatlan továbbélése mellett – 1960 tájától mintegy másfél évtizeden át létezett a neoavantgárd áramlata. Ez nem úgy különül el irányzatokra, mint a klasszikus avantgárd, de többnyire ez is mozgalomszerűen szerveződik, ez is a művészet és a társadalom radikális megújítására törekszik – az ismét megváltozott körülmények között. Két fő áramlataa jel- és a kiáltás- típusú neoavantgárd. Az előbbinél a szöveg, a nyelvi jel a meghatározó, a szerkezetet tartják döntőnek, nem a jelentést. Ide tartozik a francia újregény, az írásképpel kísérletező konkrét költészet (fonetikus, vizuális, kibernetikus költészet). A kiáltás-típus lázad a világ, a formák, a művészet ellen, a művészet helyett az életet állítja a középpontba. Elindítója a beatirodalom(Jack Kerouac, Allan Ginsberg), tipikus műformái a tiltakozó, politikai töltésű dalok és happening-színjátékok. Szerepük volt a dokumentumirodalom térhódításában.

Végül a közelmúltra és a jelenre a nyolcvanas évektől kezdve mind általánosabban alkalmazzák a posztmodern fogalmát. Többféle értelmezése ellenére ez nem művészeti korszakot, nem is stílustörekvéseket jelöl, hanem egy korszak életérzését, világszemléletét, kultúráját fejezi ki. Ebben az értelemben lehetséges művészeti alkalmazása is, de stiláris értelemben a posztmodern kor eklektikus. A 20. századi ember bizonytalanságát, tanácstalanságát, az értékek relativizálódását, ugyanakkor a mindezek feloldására való törekvést fejezi ki korjelző fogalomként.

Groteszk: grottesco =„barlangbéli” (ol.) szóból; kevert esztétikai minőség; rút, torz, félelmet keltő vonások ötvöződnek benne mulatságos vagy kedves elemekkel

újklasszicizmus (neoklasszicizmus): az újrealizmus egyik ága; főbb jegyei: a hagyományokhoz kötődés, a tényszerűség, a realisztikusság

Újrealizmus (neorealizmus): a 20. század elején létrejött irodalmi-művészeti irányzat; a harmincas években remekművek sorát hozta létre. Célja, hogy a létező világban segítse az eligazodást. Főbb jellemzői: a klasszikus formák felújítása, a könnyebben befogadható poétikai eszközök alkalmazása, a formaújítások megszelídítése.

újtárgyiasság: húszas évek közepétől kb. egy évtizedig a német képzőművészetben és irodalomban jelentkező formák és törekvések gyűjtőneve. Alapja a csalódottság, a reményvesztettség. Hol együttérzően, hol ironikusan, szinte fényképszerű valósághűségre törekedve ábrázolják a mindennapok világát, a kisemberek sorsát (Bertolt Brecht, Gottfried Benn).

Újnépiesség: irodalmi irányzat a XX. század első felében; főként a kevésbé fejlett államok irodalmában bontakozik ki Dél-, Kelet- és Közép-Európában

Szintetikus realizmus: az újrealizmus egyik ága

Klasszikus modernség: a XIX. század második felében jelentkező művészeti irányzatok összefoglaló elnevezése; a szimbolizmus, a naturalizmus, a szecesszió közös poétikai jellemzőit hangsúlyozza, ugyanakkor poétikai és irányzati sokszínűség jellemzi. Az irodalomban 1850-es években bontakozott ki, a lírában Baudelaire, a prózában Flaubert munkásságához köthető, a magyar irodalomban a Nyugat megjelenése körüli időszakban bontakozik ki. Az alkotásokra az én megnövekedett szerepe, az újdonság érzése, a hagyomány elutasítása jellemző.

Katasztrofizmus: a lengyel irodalomban vált irányzattá a húszas-harmincas években. Az avantgárd ellenpólusa: a pozitív képzetek helyett a jövő katasztrófaként jelenik meg, s a társadalmi érdeklődést az ember örök létkérdéseire irányuló figyelem váltja fel. Központi fogalma a groteszk.

Happening: beatirodalom tipikus műformája

Posztmodern: egy olyan új kortudat fogalma, amely a kultúra legkülönbözőbb területeire hatással van. Elterjedése (1960-as évektől) kapcsolatba hozható az egész elvű gondolkodás válságával, a nyelv és a kommunikáció kérdésessé válásával, az európai értelemben vett emberfogalom átértelmeződésével, a másság szerepének kitüntetettségével s azzal a folyamattal, amelynek következtében a nyelv és a jelvilág vált a filozófiák tárgyává. Az irodalmi posztmodernség jellemzői: a történetközpontú elbeszélés felszámolása, a szövegek közötti kapcsolatok előtérbe kerülése, a nyelvi közegre való ráutaltság tapasztalata, a mű határainak feloldása, a befogadó szerepének hangsúlyossá tétele, az énen túli szövegszervező elvek játékának igenlése. Előfutárának Jorge Luis Borgest tartják, a magyar irodalomban az 1970-es években jelentkezett, elsősorban Esterházy Péter művészetében.

Neoavantgárd: az avantgárd művészet megújítása a XX.század 60-as éveiben

abszurd: képtelen, lehetetlen (lat.); esztétikai minőség; a valóság olyan ábrázolása, amely ellentmond a tapasztalatnak; a A túlzásnak és a torzításnak a fantasztikumon is túllépő formája, amely nem tartja meg a mindennapi gondolkodás rendjét