Szegénynek lenni s fiatalnak

Száraz parafa már a nyelvem,

minden szép eltorzul szememben,

jobb a némának, jobb a vaknak,

mert rettenetes ennyi vággyal

szegénynek lenni s fiatalnak.

Voltunk vad, hivő; ifju hordák,

s felkoncolták…A vén okosság

győzött? Isten? vagy csak e az trükk?

Rettenetes sors, hogy a harcot,

mindig hiába, ujrakezdjük.

Rettenetes csak várni mindég,

tűrni rabságod, örök inség,

nem érteni, a hiba hol van,

s csodát akarva és teremtve

mindig elterűlni a porban.

Rettenetés - gonosz kép; tűnj el! –

harcolni régi mesterünkkel,

vagy tisztelegve nézni, hogy vág

arcunkba keze, és amely

valaha őt érte, a korbács.

Óh, részt kapni minden örömben!

Fulj meg, lélek tüze .:: De nem, nem,

ez csak a düh, a régi átok:

tanulnunk kell, testvéréim,

uják, indulók,' proletárok!

Mert valamit mi nem tudunk még,

ezért kell fájni s bukni mindég,

ezért sír bennem is a vad dac:

hogy rettenetes, rettenetes

szegénynek lenni s fiatalnak.

Szénásszekér

Szénásszekér ment át az éjszaka

a városon, az utcánkon, fehér

holdfényben, – óh hogy felfigyeltek a

fülledt házsorok! Hogy nyujtóztak és

sóhajtoztak a roncs körúti fák!

Szénásszekér ment át a városon.

Jött és továbbment: úszott, lebegett

az édes szagban, amely vele jött,

úszott a fényben, úszott és mesélt –

nekem mesélt! Nekem hozta el a

falusi holdat, tömzsi tücsköket,

lompos komondort, rétet, aratók

bőtorkú dalait, mezei nők

barna bőrét, ekét és vödröket,

cigány nyirettyűt, dünnyögő dudát,

hozta magával emlékeimet,

utánam hozta kormosderekú

bikák szemében az erős napot,

a trágyát és az egek árvizét,

a záporban felfrissült dombokat,

kegyetlen munkát, erőt, szigorú

kitartást, – mindent utánam hozott!

Visszahozott mindent, s míg áthaladt

a villanyfényes, síri városon,

az éjszaka körútján: szívdobogva

hallgattam, hogy nőnek köröttem a

fák, füvek, erdők, s távol ormokon

roppant testét végigterítve hogy

lélegzik ős álmában a hegyek

tölgyhomlokú, bozontos istene.

Kalibán

Calibán: “…burn but his books.” (Shakespeare)

Égesd el a könyveket, Kalibán!

Pusztitsd el őket! Mind! Szőrös kezed

fojtsa koromba gyémánt ágyvelők

értelmetlen tündérjátékait!

Nincs szükség rájuk. Mit pöffeszkedik

az isteni tudás? Üzlet az is!

Az aljas élet szégyelli magát

és álarcot vesz fel és hisz neki.

Vén igazság, hencegtél eleget,

most pusztulj, te háromszor-becstelen

ábránd, ki még mindenkit mindenütt

kiszolgáltál! És ti is, szeretet

és jog, s aki csak vagytok, valahány!

Hiú hitek! S szépség, te pipere,

s te, lélek, silány pókháló, s ti szók,

ti szók, ti képmutató istenek:

pusztuljatok mind-mind, hogy ezután

ne érezzünk, ne higgyünk s a remény

ne is kisértsen többé sohase!

Égesd el a könyveket, Kalibán!

Töröld le arcunkról az angyalok

arcának mimelt vonalait, és

legyen úr végre, aki úgyis úr,

legyen úr az egyetlen, az erő!

Égesd el a könyveket; Kalibán,

s kalapálj vassá, verj acélbelű

roppant szerkezetekké! Kalibán,

te másféle bölcs, benned is csodát

teremtett mérnököd, az élet ős

gépésze, a te szörnyű agyad a

bestia mindenség legigazabb

képletére kattogva működik-

Kalibán, Kalibán, borzalmas és

büvös hatalom, már csak te segítsz:

alakíts át iszonyú, fekete

óriásokká, reflektorszemű

szénevő gépekké, hogy mikor

elégeted a férges könyveket,

toronytestünkkel és csörömpölő

bokánkkal, árnyunkat a pusztulás

ingó egéig dobva, fenevad

kórusban táncoljunk máglyád előtt

és ne tudjuk még sajnálni se, hogy

soha többé nem leszünk emberek.