Sánta Ferenc (1927) Erdélyben született, 1944-ben került Magyarországra. Lírai elbeszélésekkel indult, amelyekben erős az önéletrajziság motívuma s a szegénység, a kisközösségek összetartozás-tudata, meghatározó az emberi helytállás (Sokan voltunk; Téli virágzás; Emberavatás). 1956 után átalakult írói szemlélete és poétikája. Intellektuálissá vált látásmódja, térben és időben általánosan érvényesnek bizonyuló igazságok ábrázolására törekedett – gyakran parabolikus szerkesztéssel – előbb elbeszélésekben(Tyúk és kakas; A Müller család halála), majd három regényében. Az áruló(megjelent 1966-ban) történetfilozófiai kérdésekkel nézett szembe, az etikus történeti cselekvés lehetőségeit keresve a huszita háborúk korába helyezett cselekményben. Az ötödik pecsét(1963) az író etikai nézeteit összegzi: minden emberben megvan az erkölcsi ítélőképesség, de nem mindenki és nem mindig hallgat rá. A Húsz óra(1964) a magyar közelmúlt történelmében kutatja az emberi boldogság lehetőségeit és akadályait, sok nézőpontú és több idősíkú regényszerkezettel.