A nyitóvers címe: Mint a bika(1933). A költemény rímtelen szabad vers, de a hosszú sorokban igen gyakran érezhető az antik időmértékes ritmus lebegése, s az olvasónak önkéntelenül az ősi hexameter jut eszébe. – Az egész vers egy részletesen kibontott „homéroszi” (eposzi) hasonlat. Három idő (idősík) követi egymást: a múlt, a jelen és a jövő. Az első sorban a „mostanáig” határozószó egy korábbi életszakasz végleges lezárását jelzi. A hasonlított (a költő) és a hasonló (a bika) közti fogalmi különbség elmosódását szolgálja a tudatosan használt „aki” vonatkozó névmás (csak emberi személyre utalhat). – A hasonlat első részének bukolikus tájelemei még korábbi verseinek motívumaira emlékeztetnek. A múltat idézi a férfierejét kamaszosan fitogtató fiatal bika fölösleges, öncélú mozgása is („unja magát”, „körberohangat”, „rázza fejét”, „dobbant”): magabiztos, gondtalan játék volt ez „a déli melegben„. A legelő „rémületének” forrása nem a félelem, hanem az „esett tehenek” ámulata, a bika fölényes diadalainak elismerést kiváltó csodálata. A múlt patetikus jellemzésébe jó adag önirónia is vegyül.

A hasonlat második része a verset indító sor némileg módosult ismétlésével kezdődik. A „mostan” határozószó s a jelen idejű ige („élek”) hangsúlyozza az új idődimenziót, azt a jelent, amelyben – a történelmi változások miatt – „már anakronizmus lenne az ifjúi évek magatartásának korrekció nélkül való fenntartása” (Baróti Dezső). Az előző rész zsúfolt mozgalmasságával szemben itt a mozdulatlanság dominál: a bika megtorpan, fölszagol, fülel, s kifejezetten emberi cselekvésre utaló igék kapcsolódnak hozzá: érzi a közeledő veszélyt, majd elgondolja a farkascsorda képével megjelölt történelmi helyzetet s az ebből fakadó kétféle magatartás lehetőségét. Vagy menekülnie kell, „mint menekülnek az őzek”, vagy „ha megjön az óra”, vállalja a harcot: „kűzd és elesik”. A fogalmi és a képi sík szinte azonosult már: a költő jutott el a fenyegetettség, a rá váró halál felismeréséig, s erre egy új életprogram eltervezésével válaszol. Az utolsó két sor már áttételek nélkül, egyes szám első személyben szól. A bátor, morális gyökerű hősi helytállás gondolata – a jövőre vonatkozólag – a kollektív reménység hitében oldódik fel: halála példaképül, okulásul szolgál majd a „késő koroknak”.

Végső következtetését tekintve hasonló az Újholdzáróverse, a Szegedi Fiataloknak ajánlott Kortárs útlevelére(1934). Rímtelen szabad vers ez is. A költő a kötet végén még egyszer el akarta mondani mindazt, amit az ellenállás erkölcséről és végső diadaláról az élet kiismerhetetlen útjaira induló társai lelkére szeretett volna kötni – útravalóul, figyelmeztetésül. – A vers három olyan lehetőséget említ, amely szerint az elkövetkező jellempróbáló időkben a kor embere berendezheti életét. Az egyik az ügyes és éber önvédelem, a „surranva élés”. A második lehetőség az elaljasodás, a szolgaságba való önkéntes beletörődés. Ez megment ugyan az üldözéstől, biztosíthatja a szolgai nyugalmat, de egyet jelent az önbecsülés, az emberi méltóság feladásával. Végül, a harmadik megoldás a lázadás, a szembeszegülés a mocskoló korral. Ez a magatartás majd a távoli jövőben nyeri el igazolását: az utódok, a kései fiatal korok emberei fogják igazán értékelni az áldozatot. A költemény lezárásában az a meggyőződéses hit fogalmazódik meg, hogy az emberiség túl fogja élni a rázúduló történelmi csapásokat, s vállalni fogja a költő hagyatékát.

hexameter: „hatmértékű” (gör.) szóból; a klasszikus időmértékes verselés egyik alapsora, spondeusokból és daktilusokból állhat, az 5. versláb mindig daktilus, az utolsó versláb trocheus; az eposznak is jellemző versmértéke