Legelső kötetének 19 verse 1941 és 1946 között keletkezett. Mindegyik megjelent már előzőleg folyóiratokban, de a költő utólag több költeményén „igazított”: megváltoztatta címüket, kicserélt bennük néhány sort, esetleg csak egy-egy szót. Ezek a módosítások a szerző alaposságát és felelősségérzetét dicsérik. A verseket nem egyszerűen keletkezésük időrendjében helyezte egymás után, hanem három ciklusba rendezte őket.
A Trapéz és korlátmár kész, kiforrott, tökéletes verstechnikai biztonsággal rendelkező költőnek tünteti fel Pilinszky Jánost. A verssorozat rendkívül egységes sugallatú, egynemű líravilágot alkot: egységesnek mutatkozik a költői létérzékelés és léttudat.
Pilinszky János – pályakezdésének idejét vizsgálva – nem tartozik a kísérletező költők közé: költészetében a klasszikus vershagyományokhoz kötődik. Távol áll az avantgárd törekvéseitől, poétikájában jele sincs a formabontó szándékoknak. – A verseket világos logikai szerkezet fogja össze: kerüli a homályosságot, az érthetőség tudatos megnehezítését. Ritmikájában is hagyománytisztelő: következetesen alkalmazza a fellazított jambusi formákat. Megőrzi általában a strófákra tagolást, a verssorok többnyire egybeesnek a mondatok grammatikai határaival; rímrendszerei is tradicionálisak, rímei
finoman, halkan csendülő asszonáncok. – A korai versek szemléleti formáinak egyik sajátossága a látomásosság: a közvetlen elemeket, a tapasztalati élményeket rendszerint a kozmikusság régióiba vetíti, egyetemes távlatokba állítja.
Az első ciklus címadó verse, a Halak a hálóban(1942) az emberi létezés mitikus, általánosító látomása: az egzisztencialista bölcseletből is ismert létbe vetettségnek s a lét értelmetlenségének megfogalmazása. A címben megjelölt szemléleti képet a költői képzelet kozmikussá tágítja, rávetíti az egész emberi világra. A háló „csillaghálóvá” szélesedik, s a lételemüktől megfosztott, partra vont halak a hálóban fennakadva hányódnak, szenvednek. A szúró kövek, kavicsok közti vergődésük nemcsak önmagukat, másokat, testvéreiket is megsebzi, halálra fojtja. Az egymás elleni öldöklés és csatázás értelmetlen, céltalan. A szenvedés sem hoz feloldozást, s a vers csattanószerű lezárásában a „hatalmas halász” képe a megsemmisülést, a halál abszurditását sugallja. – A költő kilép a közvetlen személyesség határai közül (végig többes szám első személyben beszél), az alapélményt univerzális érvényűvé emeli. Az embersors – a vers metaforikája szerint – időtlen és feloldhatatlan drámaként jelenik meg, a létharc tragikus kényszereként, hiábavaló és irracionális bűnhődésként. Az embert hiába hívja suttogón az „elveszett elem”: örökre kiszakadt mitikus édenéből, a boldogság állapotából. Közönyös világerőknek kiszolgáltatottan kell léteznie valami egyetemes, kozmikus otthontalanságban, s az örökös szenvedés sem válthatja ki poklaiból.
Alapvető élményként jelenik meg már ebben a versben is a testvértelen magány, az árvaság vigasztalansága, a kárhozatszerű számkivetettség szorongató érzése: „Egymást túlkiáltó szónkra / visszhang sem felel.” Hiányzik a vers világképéből az üdvözítő szenvedésbe, a megváltó kegyelembe vetett hit.
A bűnhődés okszerűtlen és céltalan: nincs büntetés jellege:
Bűnhődünk, de bűnhődésünk
mégse büntetés,
nem válthat ki poklainkból
semmi szenvedés.
asszonánc: rímfajta; követelménye a magánhangzók azonossága és a mássalhangzók valamilyen (pl. képzési) kapcsolata