Drámai monológ a Miféle földalatti harc(1943) című költemény. Szerelmes vers ez is, jóllehet – az előzőhöz hasonlóan – a megváltó, az enyhületet adó emberi kapcsolatok hiányáról szól. Már elfeledett, „eltemetett”-”halott” társát egy „hirtelen jött kényszer”, az álombeli látomás sodorja a versben monologizáló én oldalára. A szerelmi beteljesülés, az álomban átélt jelenet azonban a beszélő számára riasztó élmény: együttes lemerülés „alá az alvilágba”, az ösztönök mélyvilágába, önfeledt engedelmeskedés az érzéki vágyaknak. Az álom varázslata után az éber tudat megtelik számonkéréssel, önkínzó lelkifurdalással. Az elkövetett „bűnt” elítélő értelem az érzékiség mélységeivel néz szembe, az ösztönök démonaival vív kétségbeesett „földalatti harcot”, s a kegyetlen szenvedély kettős szorításában („Kívánlak, mégis kapkodón / hányom föléd a földet”) az elkárhozás, „egy leskelő pokol” rémségeivel viaskodik. A megzavart lélek a maga kiszolgáltatottságát a bizonytalanság riadt kérdéseibe vetíti ki:

A számban érzem mocskait

egy leskelő pokolnak:

mit rejt előlem, istenem,

mit őriz még a holnap?