Pilinszky a Trapéz és korlát19 versét – kettő kivételével – a második világháború idején írta, s feltűnő, hogy ún. háborús költemény csupán egy akad köztük. A magányt, a szorongást, az emberi számkivetettséget, a világ abszurditását megszólaltató költemények mélyén – többszörös áttételekkel – természetesen ott munkál a század katasztrófája, mindannak a szörnyűségnek a borzalma, amit átélt, a lágerélmény mégis elsősorban az 50-es években válik központi témává.

1946-os költemény a Harbach 1944: a KZ-táborokban megkínzott, megalázott rabok, a fogolylét poklába taszított emberek megdöbbentő szenvedéseiről szól. Az alapkép közvetlen emléket, valóságos élményt idéz fel: elcsigázott lágerrabok – facipőikben botladozva – egy szekeret húznak, mint az igásállatok. Ezt a szemléleti képet bontja ki, részletezi, dúsítja fel a nyolc négysoros, félrímes strófa. A személyes jelenlétre, az élmény valószerűségére csupán az első sor utal („Újra és újra őket látom”), de a lírai személyesség érvénye – rejtve – mindvégig megmarad. A verscím is a konkretizálás eszköze: meghatározott térbe és időbe helyezi a valóságos élményt.

A költeményben a szuggesztív látvány és a látomás összemosódik. A reális, életképszerű jelenetet a költői szemlélet átemeli az irrealitás, a fantasztikum síkjára: az élmény tárgyias rétege minduntalan átjátszik a látomásközegbe. A roppant szekérből „a növő éjszakával növekvő óriás kocsi” lesz, a megnyomorított emberek képtelen teherként „viszik az utat és a tájat, a fázó krumpliföldeket”: az egész világ súlya rájuk szakad. A megkínzott, szerencsétlen foglyok nem emberi módon haladnak, hanem egymás esendő testébe tapadva, eleven rétegekben egymás nyomában inganak. A borzalom, a szenvedés élőképei ők, s riadtan menekülnek előlük a tárgyak, a falvak, az eléjük jövő messzeség is megtántorodva visszafut. „A látomás végpontján, az abszurditást beteljesítő »megoldásként« a kísértetiessé vált vonulás a halál kapujába ér, a rabok, a szenvedő megalázottak menete halálmenetté változik”:

De törzsük már a némaságé,

magasba mártják arcukat,

feszülten mintha szimatolnák

a messze égi vályukat.

Mert fogadásukra már készen,

akár egy megnyiló karám,

kapuit vadul széttaszítva

sarkig kitárult a halál!

A közlés mindvégig kerüli az értékelő és minősítő kommentárt, a személyesség közvetlen vallomásos reflexiókban történő kinyilvánítását. A jelentést, az üzenetet a leíró s festő megjelenítés erejére és hatalmára bízza a vers.

abszurditás: képtelenség, lehetetlenség