A témát először filmforgatókönyvben dolgozta fel a szerző, de a filmgyár ekkor elutasította. 1966-ban jelent meg folyóiratban a Tóték, s ezután készült el a drámaváltozat. Ennek sikere tette lehetővé a film elkészítését.
A közvetlenül a háború után keletkezett műveiben nemcsak a dokumentumjelleg szembeötlő, hanem az is, hogy Örkény szükségszerűen front- és főként fogolytábori élményeit írta meg, a hátország múltként és a foglyok – elérhetetlennek látszó – jövőjének álmaként jelent meg. Örkény a háborút tekintette élete sorsdöntő élményének, s ezt a legteljesebben a Tótékban tudta megragadni. Pedig látszatra nem is a háború a fő téma, a mű fő cselekménysíkja nem is a fronton, hanem a hátországban játszódik. Maga a hátország, a béke világa azonban nem a múlt és a jövő lehetséges ellenpontja lesz, hanem a fronttal egyidejűen jelenik meg. Így egymást magyarázzák, ami segíti a háború kritikai ábrázolását. A hátország középpontba állítása azért is telitalálat, mert második világháborús szerepünket, kiszolgáltatottságunkat és mégis meglévő felelősségünket csak úgy lehet igazán megragadni, ha azt a helyet állítjuk középpontba, ahol a dolgok valójában történtek vagy történhettek volna. Lényeges kérdés, hogy miért váltunk német szövetségessé, miért nem történhetett komolyabb kísérlet a függetlenség megőrzésére. Örkény írói világában a magyarság sorsa, a magyarnak lenni léthelyzete, magatartása központi kérdéskör: a „balsors”, a „mégis” reménye, a kibontakozás lehetősége egyaránt foglalkoztatja.
A balsors egyik történelmi csomópontja a második világháború, s bár ennek csupán egy parányi epizódja adja a Tótéktémáját, néhány ember sorsában példázatos erővel mutatkozik meg a nagy egész is. Méghozzá oly módon, hogy nem csupán egy adott történelmi helyzetre érvényesek a felismerések. A Tótéka szolgalelkűség és a lázadás groteszk képe, s nem is csupán két embertípusra vonatkoztatva. Van olyan értelmezés is – s hasonló kijelentéseket a szerző is tett –, mely szerint Tót úrés az Őrnagyvoltaképpen egyetlen személyiség, pontosabban egyetlen lehetséges személyiség kétféle tulajdonságcsoportja: potenciálisan mindenkiben megvan a hatalmaskodásra és a kiszolgáltatottságra való hajlam, képesség. Ha a műben megmutatott szélsőségek egyetlen személyiségben ritkán mutatkoznak is meg egy időben, a két típus léte feltételezi egymást: a zsarnok csak az áldozat-szerepet elfogadók révén válhat zsarnokká. Örkény megfogalmazása szerint: „Én Tóttal érzek, de az Őrnagy is én vagyok.”