A drámai változat sikere háttérbe szorította a kisregényt, pedig – a szinte egybehangzó kritikai és a szerzői vélemény szerint is – az a tökéletesebb alkotás. A mű leglényegesebb elemeit tekintve azonos a két változat. Mégis fontos, hogy az író nem csupán színpadra alkalmazta a kisregényt, hanem – a kész művet sokban megtartva – drámát írt. A drámai változatban másként jelenik meg a fiú halálhíre: nem a mű elején, hanem az első rész végén értesülünk róla. A késleltetésnek, a szünet előtti helyzetnek egyaránt dramaturgiai funkciója van: az írói cél a színházban így jobban érvényesíthető. A drámai változatban szükségszerűen megnő a postás szerepe. Ez a figura bölcs is, bolond is, ő az, aki születésétől fogva groteszk, az emberi lényeg szempontjából abszurd léthelyzetben lévő. A világnak a teljes körű abszurditás irányába való elmozdulását bizonyítja, hogy ez a figura is hatalmi helyzetbe kerülhet, hogy sorsokat irányíthat, befolyásolhat a maga szeszélyei szerint. A meg nem kapott, illetve a megkapott dokumentumok ugyanannyira befolyásolják Tóték viselkedését, mint az őrnagy cselekedetei. A drámában szövegszerűen is jelentős mértékben megnő Cipriani professzor szerepe. A professzor a kisregényben az alkalmazkodást hirdeti, a drámában viszont a háború és a fasizmus aktív ellenségének mutatkozik, aki feltehetően üldözötteket is rejteget ideggyógyintézetében, s vállalkozna Tót úr elbujtatására is. Saját magát is félig-meddig bolondnak mutatja (álcázza?), s egy „őrülési jelenetben” hirdeti, hogy a világ felfordultságának egyszer vége lesz, és akkor az őrnagyokat és azok parancsnokait fel fogják akasztani. Ily módon a dráma Tót magatartása mellett még egyet állít párhuzamba-ellentétbe az őrnagyéval. Ugyanakkor e jelenetben Tót feltűnően bolondnak, majd feltűnően értelmesnek mutatkozik, egyértelműsíti tehát, hogy szerepet játszik, s azt is, hogy tudja, miről is van szó: „De nekem is csak egy életem van, professzor úr. Én itt maradok és hintázni fogok!” E szándékától csak az őrülési jelenet tántorítja el. Cipriani szerepének átfunkcionálása nagy valószínűséggel összefüggött a kor irodalompolitikai kívánalmaival: a színpad agitációs fórum, s a rossz hatalmat minél konkrétabban, a szocializmustól minél élesebben elhatárolva illett bemutatni. Az eredeti írói szándékhoz képest így konkrétabbá vált a dráma szövege, inkább kötődött egyféle háborúhoz, egyféle hatalomhoz. Több tudatosságot mutatott fel a társadalomban, az üdülőközség mikrovilágába jobban beépítette a nagy társadalmi mozgásokat is.
Ez a változtatás nem számolta fel azonban azt a tényt, hogy a műben több jelentésréteg fonódik össze. A dráma különböző színreállításai különös élességgel mutatták, hogy ugyanannak a szövegnek többféle értelmezése lehetséges. Az egyes rendezésekben hol a komikus, hol a groteszk, hol az abszurd, hol a tragikus elemek voltak a hangsúlyosabbak. Tekintették egyetemes emberi és sajátosan magyar kérdéskörnek is az ábrázoltat. Természetesen olvasáskor is eltérően állapíthatjuk meg a mű uralkodó hangnemét s az általa közvetített alkotói üzenetet.
Bécsy Tamás: E kor nekünk szülőnk és megölőnk, Bp., 1983
Földes Anna: Örkény-színház, Bp., 1985
Koltai Tamás: Örkény István a vízen járó, Színházfaggató, Bp., 1978
P. Müller Péter: A groteszk dramaturgiája, Bp., 1990