Arról, hogy mi a groteszk
Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni. Köszönöm.
Most nézzünk körül, adjunk számot a látottakról.
íme, a világ fejtetőre állt. Férfilábak kalimpálnak a levegőben, visszacsúsznak a nadrágszárak, s a lányok, ó, ezek a lányok, hogy kapkodnak a szoknyájuk után!
Ott az autó: négy kereke levegőben, mintha egy kutya a hasát akarná megvakartatni. Egy krizantém: keljfeljancsi, vékony szára az égbe mered, ahogy a fején egyensúlyozza magát. Egy gyorsvonat, amint füstcsóváján tovarobog.
A Belvárosi Plébániatemplom a két tornyán lévő két kereszten lévő két villámhárító hegyével érinti csak a földet. És amott egy tábla a kocsma ablakában:
FRISSEN CSAPOLT SÖR!
Bent egy dülöngélő vendég – fejjel aláfelé – elhozza sörét a söntésből. A sorrend: lent a hab, rajta a sör, fent a pohár talpa. Egy csöpp nem sok, de annyi se csordul ki.
Tél van? Hát persze! Hiszen felfelé szállingóznak a hópelyhek, és az égbolt jégtükrén lóbálózva iringálnak a korcsolyázó párok. Nem könnyű sport!
Keressünk most már vidámabb látványt. Ímhol egy temetés! Fölhulló hópelyhek közt, fölcsöpögő könnyek fátyolán át végignézhetjük, amint a sírásók két vastag kötélen fölbocsátják a koporsót. A munkatársak, ismerősök, közeli s távoli rokonok, továbbá az özvegy meg a három árva göröngyöt ragadnak, s elkezdik a koporsót hajigálni. Jusson eszünkbe az a szívettépő hang, amikor a sírgödörbe ledobált rögök megdobbannak és szétomlanak, az özvegy sír, jajonganak az árvák... Milyen más érzés fölfelé hajigálni! A koporsót eltalálni mennyivel nehezebb! Először is jó göröngyökre van szükség, mert a porhanyósabbja félúton szétesik. Van hát kapkodás, lótás-futás, taszigálódás a kemény rögökért. És hiába a jó göröngy; a rosszul célzott rög visszahull, és ha eltalál valakit – pláne, ha egy gazdag, előkelő rokont –, kezdődik a vihorászás, a káröröm egészséges kuncogása. De ha minden stimmel – kemény a rög, pontos a célzás, s telibe találja a deszkakoporsót –, megtapsolják a dobót, derűs lélekkel térnek haza, és sokáig emlegetik a nagy telitalálatot, a kedves halottat és ezt a mókás, pompásan sikerült szertartást, melyben nyoma sem volt a képmutatásnak, a tettetett gyásznak, a hazudott részvétnyilvánításnak.
Kérem, szíveskedjenek kiegyenesedni. Amint látják: a világ talpra állt, önök pedig emelt fővel, keserű könnyekkel sirathatják kedves halottaikat.
A Sátán Füreden
Az utas kilépett a kert kapuján, kezet nyújtott L. G.-nek, aki idáig kísérte, aztán útnak eredt a vasútállomás irányában. Még egy órája volt a veszprémi vonat indulásáig, tehát kényelmesen lépkedett az átforrósodott úttesten, fehér sortban, kihajtós fehér teniszingben, egy kis borjúbőr táskát lóbálva a kezében, dudorászva.
Már a szomszéd villa előtt megállt. Egy hatalmas vontató állt az út szélén, két pótkocsival; a sima platókon két zöldre mázolt vasszörnyeteg.
Lapos, zsömle formájú, óriási alkotmányok. Az utas, aki még sohasem látott ilyen gépet, első percben azt hitte, hogy pontonok, aztán, hogy jégtörő hajók, bár az is lehet, hogy valamilyen óriási exkavátornak az alapzatai. Az aljuk szelíden domborodik, mint egy ladik feneke, fent azonban ismeretlen rendeltetésű csövek, szivat tyúk, tarajok meredeznek szerteszét.
Ujjával megkopogtatja az első gép oldalát.
– Eladó? – kérdezi.
– Micsoda?
Az egyik kocsikísérő, aki halványszürke cejgnadrágot visel, meghökkenve méri végig. Felsőteste meztelen, s mellének szürke borostái közt apró igazgyöngyök csillognak.
Tikkasztó a meleg.
– Emez – mondja az utas, újra oldalba veri a gépet, és figyelmesen hallgatja üres belvilágának fémes kongását.
– Ezt akarja megvenni? – bámul rá a kísérő.
– Miért? A másik talán jobb?
– Dehogy – mondja izzadva a kísérő. – Teljesen egyforma mind a kettő.
– Hát akkor ennél maradok – koccintja meg a gép oldalát a vendég.
– Meg akarja venni?
– Esetleg.
– Kinek a részére?
– Csak úgy magamnak. Miért, nem eladó?
– Ilyet még nem hallottam – mormogja a kocsikísérő.
Szemét lehunyja, a keze hátával letörli róla a verejtéket. Aztán még egyszer megbámulja az utast, száraz szemmel. Aztán sarkon fordul, és átmegy az árok felőli oldalra.
Összesen hatan vannak. Egy sofőr, aki hanyatt fekszik a vontató alatt, egy szerelőforma ember, aki a szerszámokat adogatja neki és a négy kísérő szerteszét.
Most ketten kiválnak közülük. A borostásmellű elhozza egyik társát, aki sötétkék vászoninget visel. Az ing, ahol hozzáér a bőréhez, átnedvesedett, és ott egy árnyalattal sötétebb a kékje.
– Maga az a pasas? – érdeklődik barátságtalanul.
– Miféle pasas? – kérdezi az utas.
A kékinges közelebb lép, és belenéz a szemébe.
– Minek ez a gép magának? Halljuk! – teszi hozzá fenyegetőn.
– Kikérem magamnak ezt a hangot – fortyan fel most már az utas is. – Mondja meg, ha nem eladó, de ne kiabáljon velem.
A borostásmellű békítőn közbemorog: – Jóska...
Ettől a társa szelídülni kezd.
– Először is – mondja –, én nem szoktam kiabálni senkivel. Másodszor, én egy szóval sem mondtam, hogy a gép nem eladó. Harmadszor pedig talán meg szabad kérdezni, hogy minek ez magának.
– Nézze – mondja az utas. – Én nem kérdezek semmit, maguk se kérdezzenek semmit. De hogy ne legyen megint veszekedés, inkább megmondom: szükségem
van rá.
– Erre? – bök rá a gépre a kékinges.
– Erre vagy a másikra. De ha választani lehet, akkor inkább ezt viszem el.
– Várjon egy kicsit.
Elmennek. A kék ingnek időközben a háta is megsötétedett: most az árok felőli oldalon, ahová némi árnyékot vet a kocsi, összegyülekeznek a kísérők. A szerelő megrugdalja a sofőr talpát, aki kimászik a kocsi alól, odamegy a többiekhez, s egy idő múlva a borostásmellűvel és a kékingessel előkerül. Ő sokkal magabiztosabban lát neki a dolognak.
– Hát erről van szó, ugyebár? – nyújtja a csuklóját az utasnak, mert a keze olajos.
– Ha meg tudunk egyezni – mondja az utas.
– És mi az elképzelése, ha szabad kérdezni?
– Maga mondja meg.
– No mégis.
– Én ezt nem tudhatom – mondja óvatosan az utas. – Még azt se tudom pontosan, hogy mire való ez a gép.
– Ez a gép – mondja a borostásmellű buzgón – belvizeket fog elszivattyúzni.
– Nagyszerű – helyesel az utas.
– Elsőrendű konstrukció – dicséri a sofőr.
– Nagyon megbízhatónak látszik – bólogat az utas.
De a kékingesből megint kitör az a rossz természete. Előretolakszik, és kiabálni kezd.
– Látjátok, micsoda pasas? Azt se tudja, mi ez, csak meg akarja venni.
– Jóska – csitítja a borostásmellű.
– Mondtam, hogy nem szabad szóba állni vele – háborog a kékinges.
Az utas fölveszi a borjúbőr táskát.
– Ahogy akarják – mondja sértődötten. – Nem akarom erőltetni magukat.
– Jóska! – mordul föl a borostás.
– A viszontlátásra – mondja az utas.
– Hová rohan? – ordít rá a kékinges. – Ne rohanjon sehová.
– Megy a vonatom – mondja az utas, de pár lépést visszajön, s odamutat L. G. kertjére. – Látják ott azt a diófát?
A diófa bent áll L. G. kertje mélyén, a háztól jobb kéz felé.
– Ha rászánják magukat, csak tegyék oda le, a fa alá.
Elmegy.
Ők, most már mind a hatan, odaszállingóznak L. G. kapuja elé. Ott álldogálnak egy helyben, nézik a kertet, a kertben a fát s a fa tömör, sűrű fekete árnyékát. A hőség rezgő függönyén is átérződik egészen az országútig annak a sötét foltnak csábító hűvöse.
Budapest
A Kálvin téren egy autóbusz nekirohant egy fának. Hirtelen az egész városban megálltak az összes villamosok. Minden megállt, még a kisvasút is a játéküzlet kirakatában. Csönd lett. Később még felzörgött valami, de csak egy újságpapírt söpört magával a szél. Aztán nekisodorta egy falnak, és még nagyobb lett a csönd.
Nyolc perccel az atombomba robbanása után kialudt a villany, rögtön utána a rádióban lejárt az utolsó gramofonlemez. Egy óra múlva szörcsögni kezdtek a csapok, aztán nem folyt több víz. A lomb is száraz lett, akár a bádog. A szemafor szabad utat jelzett, de az utolsó bécsi gyors már nem futott be a pályaudvarra. Mozdonya kazánjában reggelre kihűlt a víz.
Egy hónap alatt elgyomosodtak a parkok, zab nőtt a gyermekjátszóterek homokozóiban; ezalatt a söntések polcain is beszáradtak az étvágygerjesztő italok. Minden élelmiszert, az összes bőrdíszműárut és a könyvtári könyveket megették az egerek. Az egér roppant szapora állat; ötször is lefial egy esztendőben. Nem sok idő múlva úgy ellepték az utcákat, mint valami bársonyos, iszapszerűen hömpölygő kövezet.
Birtokba vették a lakásokat, a lakásokban az ágyakat, a színházakban a zsöllyéket. Bejutottak az Operába is, ahol a Traviata került színre utoljára. Amikor az utolsó hegedűn átrágták az utolsó húrt, annak pendülése volt Budapest búcsúszava.
De már másnap, az Operával épp átellenben, egy romház kövein megjelent egy cédula:
"Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné."