Orbán Ottó (1936–2002) költő, műfordító, esszéíró. Csodagyerekként indult, majd poeta doctus lett, aki sokféle hagyományt épített együvé az újholdas tárgyiasságtól a látomásos mitikusságon át az amerikai beatköltészetig. Hagyomány és újítás határmezsgyéjén áll egész pályáján, s ez jellemző szemléletére, irodalomfelfogására, poétikájára is. Kénytelenségből is otthonosan érzi magát a kevertségben, amely az egész 20. század sajátossága. Történelemszemlélete egyre komorabbá vált, a fejlődés helyett a körforgást tételezi, lírája az örök értelmetlenséget és az újrakezdés örök varázsát szikráztatja össze. Ádám lelkesültsége és Lucifer iróniája egyszerre az övé. Legismertebb versei: Szegénynek lenni; Arany János a Múzeumkertben; Költő a hetvenes években; A XX. század költői; A magyar népdalhoz.

posztmodern: egy olyan új kortudat fogalma, amely a kultúra legkülönbözőbb területeire hatással van. Elterjedése (1960-as évektől) kapcsolatba hozható az egész elvű gondolkodás válságával, a nyelv és a kommunikáció kérdésessé válásával, az európai értelemben vett emberfogalom átértelmeződésével, a másság szerepének kitüntetettségével s azzal a folyamattal, amelynek következtében a nyelv és a jelvilág vált a filozófiák tárgyává. Az irodalmi posztmodernség jellemzői: a történetközpontú elbeszélés felszámolása, a szövegek közötti kapcsolatok előtérbe kerülése, a nyelvi közegre való ráutaltság tapasztalata, a mű határainak feloldása, a befogadó szerepének hangsúlyossá tétele, az énen túli szövegszervező elvek játékának igenlése. Előfutárának Jorge Luis Borgest tartják, a magyar irodalomban az 1970-es években jelentkezett, elsősorban Esterházy Péter művészetében.

Nyilasy Balázs : Orbán Ottóról összegyűjtött versei alapján, 1987 (In: Alföld 1987.1.sz.)

Katona Gergely : Orbán Ottó költészete 1990 után, 1995 (In: It.1995.4.sz.)

Domokos Mátyás : A tagadás tagadása, 1991 (In: Varázstükrök között)

Reményi József Tamás: Orbán Ottóról , 1974 (In:Kortárs 1974.5.sz.)