Az Iszonya kritikusok szerint az író legtökéletesebb regénye. 1942-ben kezdte el írni Móricz Zsigmond kérésére a Kelet Népeszámára. Móricz halálával a lap megszűnt, az írás is félbemaradt. 1947-ben vette elő ismét kiadói biztatásra a kéziratot, s karácsonyra megjelent a kész regény. A többéves szünet egyáltalán nem érződik a művön, amelynek pedig feltehetően módosult a koncepciója. A korábban megjelent részeket stilisztikai szempontból dolgozta át, egyszerűsítette Németh László.

A regényben a főhős, Kárász Nellimondja el házasságának – pokoljárásának – történetét. A visszatekintés célja nem a bűnösség kérdésének eldöntése, nem is a felmentés, hanem egy, az első pillanattól baljós kapcsolat rekonstrukciója, amelynek során még tudatosabbá válik, ami a történések idejében csak részben lehetett az. A számadás így nem a világnak szól, hanem önelemzés: a megtörtént tragédia után a tragédiát okozó világgal is megbékélő főhős nézőpontjából. A kivívott magány azt is jelenti, hogy az egykori pusztai lányból, a szentből, miután a házasságban maga is szörnyeteggé vált, ismét szent lehet: a világgal nem elegyedő, különállását megőrző, de a világ hétköznapi életében mégis tevékenyen és hasznosan részt vevő lény.

Mivel az elbeszélői nézőpont Nellié, s ezen csak olykor sejlik át az igazi szerzői nézőpont, érthető, hogy a bemutatott regényvilág, a megjelenő szereplők, köztük is elsősorban a férj, Takaró Sanyimind az ő látószögében jelenik meg. Ugyanakkor, túl immár minden rosszon, Nelli hangsúlyozottan objektívnek tekinti a maga emlékidézését: „Mialatt ezeket a füzeteket írtam, nehéz volt úgy írnom, ahogy akkor éreztem iránta.” Az emlék azonban csakis abban az értelemben lehet pontos, hogy Nelli valóban azt gondolta, azt élte át annak idején, amit felidézett a „füzetekben”. Sanyi emlékezetéről viszont nagyon rossz az elbeszélő véleménye. A szökése előtti hónapokról írja: „engemviszont semmi sem bőszített úgy, mint az ő emlékezete”. Sanyi ugyanis az idilli, az összekötő pillanatokat kereste s idézte fel szívesen korábbi életükből. Természetesen Nelli emlékezete sem lehet tisztán objektív, és még az írásban rögzített visszaemlékezésben is jó néhány olyan motívum szerepel, amely azt bizonyítja: Sanyi idillvágya és az ő másféle elképzelései néha-néha közeledtek egymáshoz. Ha Nelli nem bűnös, Sanyi sem az, sőt ő az igazibb áldozat, hiszen ő pusztul bele ebbe az élet-halál küzdelemmé váló házasságba.

A regény története az 1920-as években zajlik. Pontos évszámok nem szerepelnek, de néhány évvel vagyunk az első világháború után, Takaró Sanyi a sok éves katonáskodás miatt csak ekkor fejezi be agrártanulmányait. A cenci szökés időszakában esik szó a gazdasági válságról, a szövegkörnyezet 1931 nyarára utal. Az emlékezés négyévesnek nevezi a házasságot, Sanyi a cenci nyár utáni tavaszon hal meg, így 1927 vagy 1928 újéve lehetne a regény nyitófejezetének időpontja, ez viszont túl messze van már a háborútól. A konkrét évszámoknak azonban nincs túl nagy jelentősége, bár a válság érinti a Takaró-gazdaságot is, és végleg keresztülhúzza Nelli különutas terveit. Annak sincs különösebb jelentősége, hogy az emlékek lejegyzésére néhány hónapos vagy többéves cenci tartózkodás után kerül sor, ugyanis a múlt véglegesen lezárult, a jelenben viszont semmi további változást nem igényel az elbeszélő, végre minden úgy van jól, ahogyan éppen van. (A kislány éppen iskoláskorúvá válik a leírás végén.) A változatlanul megőrzött tevékenységi láz ellenére most válhat igazán szoborszerűvé Nelli. Ez a kivívott magányra, az abban önnön személyiségét megvalósító jellemre egyaránt vonatkozik, a szörnyeteget ismét szentté változtatja, megőrizve világidegenségét, de megtalálva hozzá a társadalom számára elfogadható szerepet.

Reményi József Tamás: Németh László: Iszony, Corvina, Bp., 1996 (In: Reményi József Tamás-Tarján Tamás: Magyar irodalom 1945-1995. Műelemzések)