Esszéiben hatalmas műveltségét (természet- és társadalomtudományok, világ- és magyar irodalom, nyelvek) kamatoztatta. Az életműsorozat gyűjteményes esszékötetei: Az én katedrám(1969), Két nemzedék(1970), Európai utas(1973), Sajkódi esték(1974), Megmentett gondolatok(1975), Sorskérdések(1989).

Az esszék legnagyobb hatású s egyúttal legvitatottabb vonulata a magyar társadalom sorskérdéseivel foglalkozik. Németh László kiindulópontja ugyanaz volt, mint nemzedéke minden előretekintő képviselőjének: az évszázadok történelmi kényszereinek terhét végre le kellene vetni, s radikálisan megváltoztatni a magyar társadalmat. Szerinte a Horthy-rendszertől lényeges önjavulást nem lehetett várni. Nem voltak illúziói a nyugati polgári demokráciákról, még kevésbé a fasizálódó Németországról. Ugyanakkor a Szovjetunióban létező, a sztálinizmussal terhelt szocializmust, azaz a bolsevizmust sem tartotta követendő példának. A nyugati és a keleti út között egy harmadik megoldást keresett ­ innen származik a nézeteit minősítő harmadikutasság kifejezés. A társadalom jobbítását úgy képzelte el, hogy az adott viszonyok korlátozó hatása ellenére a kiválóak, a jobbak példája majd áthatja az emberek mind nagyobb csoportjait, s a minőségnek ezek a szigetei fokozatosan megváltoztatják a világot. A minőséget minden ember lehetőségének, kifejleszthető adottságának képzelte. Úgy vélte, hogy „az ember ezermesternek született”, s hogy mindenki rabszolga, ha „nem érdeke, hogy remeket csináljon”. Ezért emelte ki a vállalkozás fogalmát, de azt nem gazdasági, hanem elsősorban emberi értelemben használta: a vállalkozás maga az élet, a harmonikus személyiség megteremtésének kísérlete (A minőség forradalma, 1933).

Nemcsak a magyarság belső helyzetén gondolkodott: a közép- és kelet- európai kisebb népek történelmi sorsközösségét hirdette (Most, punte, silta, 1940). Úgy vélte, hogy a kis népeknek nagyobb a feladata, több a kötelessége: „A kevesebb joga az élethez az, hogy különb. A kisebbség jogosítvány, ha elit tud lenni. [...] Évszázadokon át a magyar is elit volt a Balkán és Duna-medence népei közt; afféle viszonylagos elit persze, bocskoros nemes a mezítlábasok közt, de mégiscsak összetartó erő volt. Az utolsó száz évben [...] semmibe vett, elhagyott nép lett belőlünk; előjogainkat hiába emlegetjük, ha nyilvánvaló kiválóságunk nem parancsol többé. [...] A magyarság előtt egy választás van: meghalni vagy kovász népnek lenni!” (A reform, 1935)

A háború közeledtével mind erősebbnek érezte a német veszélyt. Úgy látta, hogy a félfeudális társadalmi berendezkedés, a „zsidó” nagytőke, a német terjeszkedés és a bolsevizmus egyaránt megfojtják a magyarságot. 1943- ban egy rövid ideig ő is hitt abban, hogy hamarosan és szerencsésen véget ér a második világháború. Ez a háttere a Második szárszói beszédnek. 1943 augusztusában a népfrontos erők arról tanácskoztak Szárszón, hogy milyen legyen a magyar társadalom a háború után. Ekkor már tudható volt, hogy valamilyen mértékben a szovjet érdekszférába kerülünk, s elkerülhetetlen a radikális baloldali fordulat. Németh László beszéde a lehetséges ­ és a történelem menete által később igazoltan bekövetkezett ­ veszélyekre figyelmeztetett. Azt kérte a győztesektől és hazai híveiktől, hogy „a szabadság, amelyet hoznak, valóban a magyarság felszabadulása legyen”, azaz az új társadalmi berendezkedés vegye figyelembe a nemzeti sajátosságokat, és ne másfajta rabságot hozzon. Felhívta a figyelmet a kistulajdonosi munkásréteg értékképző sajátosságaira, így megszüntetésük károsságára és arra is, hogy az uralkodó osztály likvidálása ne legyen egyúttal embereké is. Az értelmiséget a változások valószínű áldozatainak tekintette, és arra szólította fel őket „ne ismerjék el, hogy az értelmiségi ember nem munkás”, de azt sem, hogy „másodrendű munkásosztály” a fizikai munkát végző termelő osztályokhoz képest. A munkás fogalmát tehát a dolgozó ember, az alkotó ember értelemben használja, a vulgáris marxizmus korrekciójára törekedve. Sötéten látja a jövőt: „Még ha mind egy szálig ki is irtanának bennünket, támad új értelmiség, amellyel helyzete a mi gondolatainkat folytattatja.” A beszédet a kommunisták és a hozzájuk közelállók már Szárszón is hevesen bírálták, 1945 után pedig a szerző egyik fő bűnévé vált.

Hányattatásai ellenére Németh László nem volt ellensége az európai értelemben felfogott szocialista gondolatnak. A Sorskérdésekhez írott Előszóígy összegez 1970 táján:

„Mi az, amit a szocializmushoz hozzá akarok adni? Gazdaságilag az egyéni vállalkozás érvényesítése a nacionalizált tömegtermelésben. Az én szocializmusom azonban épp abban különbözik a 19. századitól, hogy nemcsak a termelés, hanem az élet forradalma; nem hiszi, hogy a termelési módok megváltoztatása magában az életet is megváltoztatja; az emberek idegdúcaihoz szól, azokat akarja átvillanyozni.”

Ideológiai és politikai értelemben leginkább a nyugat-európai típusú modern szociáldemokráciához áll közel, de azoknál nyomatékosabban hangoztatja a nemzeti jelleget.

Magyar műhelycímű esszéje (1956) is a teremtő nemzeti lét fontosságát emelte ki, de a tervezett ugyanilyen című kötet nem jelenhetett meg. Ebben vázolta fel a Bartók-modellkoncepcióját, amelynek lényege az egyetemes és a nemzeti sajátosságok, a modern világ és az archaikus rétegek tudatos szintézisbe olvasztása az alkotó munkában.

Ha most lennék fiatalcímű esszéjében (1961) idősen is a tanulást tekintette az élet legnagyobb ajándékának: „Ha távozóban egy más bolygón megkérdenék, mi volt a földi élet legnagyobb öröme: a tanulást mondanám. Nem azt, amelynek a végén egy vizsga áll, hanem amit az ember kíváncsiságból, kirándulásként tett egy új nyelvbe, az azon át megközelíthető világba, egy új tudományágba, munkakörbe.”

Németh László egész életét átfogta a pedagógiai ethosz, nemcsak az önnevelés, önképzés, hanem a másokat tanítás értelmében is. Ez sugárzik minden munkájából, és valóban nagy hatású: szépirodalmi művei is felelősségre ébresztenek, életcélt jelölnek ki.

Esszé: „kísérlet” (fr.) szóból; a „negyedik műnem”; irodalmi igénnyel megírt, tudományos, művészeti és közéleti kérdéseket taglaló, egyéni felfogást tükröző írásmű.