A hagyományos rendszerezés Németh László társadalmi és történelmi drámáit különböztette meg. Lényegibb csoportosítás az, amelyet az életműsorozatban maga az író tett. Első nagy drámaírói korszakának műveit (1956-ig) Szerettem az igazságot, a későbbieket Kísérleti dramaturgiacímmel foglalta össze. A lehetséges módszerekről a Galileikapcsán a következőket írta:

„Nyilvánvaló volt, hogy két út között kellett választanom, amelyek egyszersmind a drámai szerkesztés ősi útjai is... Drámát kétféleképpen lehet írni. Vagy úgy, hogy kivágom a cselekmény legsűrűbb, legsokfélébb mutató darabját, a szívét mintegy, s abba vonom össze, ami előtte történt, s ami még történhetik... Így dolgoztak a görögök, így Racine és kortársai, vagy Ibsen a Nórában. A másik egyszerűbb: hogy a cselekményt szinte mondatokra szabdalom, mint Shakespeare a krónikáit, s mindegyik fölé írok egy jelenetet; így dolgozott Shakespeare-en kívül Schiller, a romantikusok, így írják a drámai költeményeket, a Faustot, a Peer Gyntöt. [...]

Én általában a görögök, franciák csapásán jártam. Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy Galilei történetében hol van a »szív«, amelyet ki kell metszeni. Az csakis a pör lehetett, a darab középpontja: a főtárgyalás” (A Galilei együttesének, 1956).

Drámáinak általános eszmei vonását a gyűjteményes kötet címe ­ Szerettem az igazságot­ is kiemeli. Hősei felismerik és kimondják az igazságot, ez okozza összeütközésüket a társadalommal. Kiemelkedő történelmi személyiségeket (VII. Gergely, Husz János, Apáczai, II. József, Petőfi, Görgey, Széchenyi) választ drámahősül, illetve olyan „közembereket”, akik mélyen átélik a magyar valóság ellentmondásait(Villámfénynél; Cseresznyés). VII. Gergely pápa a dráma zárómondatában a Németh László-hősök közös gondolatát fogalmazza meg: „Szerettem az igazságot, gyűlöltem a méltatlanságot, ezért halok meg száműzetésben.”

Drámahőseit tehát az igazság felismerése és kimondása sodorja konfliktusba. Legtöbb művét nem a külső cselekményesség, hanem a lelki folyamatoknak, a gondolkodásnak, a vívódásnak a gazdag ábrázolása jellemzi. A hős általában már elkövette kulcsfontosságú drámai tettét, mielőtt megkezdődne a mű cselekménye, s a dráma e tett következményeit mutatja meg.

Drámáinak sűrített nyelve sokáig gátja volt a színpadi sikernek. A reformkori dráma legjobb hagyományait újítja fel az író: nyelv és gondolat szigorú egymásrautaltságát vallja. Szövege gondolatokban és képekben gazdag, minden mondatára oda kell figyelni.

Benedek András: Vívódó lélek, Színház, 4.sz., Bp., 1970

Osváth Béla: Németh László dramaturgiája, Bp., 1965

Siklós Olga: A drámaíró Németh László, Kritika, 1.sz., Bp., 1966