A minőség forradalma

A munkanélkülieket számon tartjuk, de ki törődik a munkásokkal?

Tudjuk, hogy a rend, melyben a bőségtől csak az éhség lesz nagyobb,

s a termelőeszközök tökéletesedésével csak a bitangjára hagyott

lelkek száma nő: halálra ítélt. De ki figyelmeztet a kiáltó heveny

betegség alatt az idültre, a termelés betegsége alatt a munkáéra?

Más a munka és más a szenvedély, de az ép ember más időkben

mégsem volt munka és szenvedély teljes kétéltűje. A munka is

szenvedély volt, vagy legalább lehetett, s a személyiség nem

húzódott vissza a munkás nappalból a munkátlan estébe; az ember nem

akkor lett önmaga, amikor leitatta a főkönyvet s letette a

vakolókanalat. Robotnak nevezzük a fásult, személytelen munkát, de

a robotot az a tizenkilencedik század terjesztette ki és

szigorította meg, amely eltörülte. A munkamegosztás a munkást is

megosztotta munkája és élete közt. Emberek járnak a földön két

élettel, melyek éppoly tökéletlenül érintkeznek, mint Babits

Gólyakalifájában a hasadt lelkű hős két élete. Az erőket

kihasználó tizenkilencedik század felhasználta a munkát és

visszautasította az egyéniséget; mozgóláncához elég volt a kezünk,

és lemondott a másik nyolc óra javára az agyunkról. E szédületes

Taylor-rendszerben egymásután vesztették el méltóságukat a

foglalkozások. A század haladt, azonban a munka süllyedt. Előbb

az ipar hullott bele a gyár darálójába, aztán sorra a szellemi

foglalkozások. Még mindig igen magas képesítést követelnek a

szellemi munkástól. Ha végzett munkájukat nézem, ezt a nagyzolást

atavizmusnak kell tartanom. A vegyész, mérnök, orvos sok szép

dolgot tud és felejt, de hónapok alatt oda lehet idomítani a

helyére egy jófejű szakmunkást. Kinek a munkája áll magasabb

szinten: a bankhivatalnoké vagy a közlekedési rendőré?

Gyermekkoromban még volt valami kis élet a tanári hivatásban, ma a

tanár is tantervlebonyolító automata. Minden tanulás, képesítés

haszontalan; a munka a szellem teljes önmegtagadását követeli.

Azoknak az embereknek a száma, akik a munkájuknak élnek, napról

napra fogy. Ha nézzük, kik azok, inkább a komolykodó kretének,

mint a tehetséges találékonyak. Az egyéniség kifolyott a munkából.

Nézz meg egy vadevezőst, amint a csónakján babrál, s nézd meg

hivatalában. A városok körül falvak épülnek, s három barackfájához

több köze van a munkásnak, mint egésznapi munkájához. Az emberek

nem bírják valami monománia nélkül. Bridge-, vízipóló- és

bélyegtudósok közt élünk; a parasztok közt rádiószakértőket

találni. Az egyéniség, melyet a munka visszautasít, kárpótlást

keres. Innen a műveltség mai zavara, szeszélyes tarkasága. A

foglalkozások ma már nem pántjai hajlamnak és műveltségnek. A

szenvedélyek furcsa néprajzi térképén egy-egy szín a legkülönbözőbb

munkakörök megyéiben jelenik meg. A szintkülönbségek

összetöredeztek, s egy-egy foglalkozáson belül képtelen nagyok. A

legsiralmasabb vidéki környezetben európai műveltségű emberre

akadsz. A munka magával rántja az igénytelenségre hajlamosakat, s

magukra hagyja, elszabadítja az igényeseket.

Korunk nyilvános élete ijesztően alacsony, a szellemi élet mégis

inkább fokozott, a találékonyság nagyobb, az egyéni problémakör

tágabb. Nem munka és szenvedély hasadása magyarázza meg korunknak

ezt a paradoxonát? Ha az új tudományt, új irodalmat nézzük, a nagy

kultúrösszhang hiánya ellenére is feltűnik, milyen izgatott,

bonyolult, sokirányú a szellemi élet; ha a közösség arcát figyelem,

elhülyült mosoly fogad.

Hová vezet ez? A közösség élete látszólag egyre kollektívebb

lesz, azaz egyre kevesebbet törődik tagjai egyéni életével, nem

számít kezdeményezésükre s nem hederít kívánságukra. Valójában e

kollektiválódás alatt elapad a társadalomfenntartó erő, a közügyek

"szenvedélye". S hová jut a szenvedély, melynek nincs kapcsolata a

közös élettel? Elsatnyul; a társtalan szenvedélyből onánia lesz,

magát emészti s megsemmisül az egyénnel. Ilyen hasadást munka és

szenvedély közt a természet nem is tűr soká. Vagy a munka töri

magához az embert, túl nyolc órán is, vagy az egyéni szenvedély

kavarja fel a minőség forradalmát.

Akik a társadalom átalakításáért küzdenek, nem hajlandók erről a

kérdésről gondolkodni. Megakadályozza őket a tételes tunyaság és a

hamis fegyelem. Úgy érzik, a forradalom az elosztás kérdése.

Arányosítani kell a munkát, arányosítani a munka élvezetét; az

arányosítás mennyiségtani feladat, nincs köze minőséghez. Nos egy

olyan korban, amikor az osztályok színvonala már összetöredezett,

előjogok nincsenek, én is ellensége vagyok az anyagi előjogoknak.

Mikor a vagyon öncélú s emberek millióit rekeszti ki az életből,

ellensége vagyok a zűrzavar szentségének. Elismerem, hogy szükség

van az elosztás reformjára, s a közösséget inkább elfogadom

kizsákmányolónak, mint a magánembert. De nem hiszem, hogy az

elosztás meggyógyíthatja az élet mély baját. Az igazságosabban

elosztott javak, még ha bőségesek is, létminimumot jelentenek, amíg

az ember munkájában nem találja meg legfontosabb javát. Az

elosztás forradalma ideig-óráig talán megnyugtatja az emberiség

igazságérzetét, de ha nem lép tovább, még boldogtalanabbá teszi az

egyént.

Várom az embert, aki megszövegezze a minőség forradalmi

kiáltványát. Ezt a kiáltványt már sok millió ember szövegezgeti a

szívében, s a mozgalom, melyet kivált, mélyebbre fog szántani az

emberi életben, mint az elosztás forradalma. Ime néhány

gondolatfoszlány ahhoz a készülő kiáltványhoz:

1. Az ember ezermesternek született. Nincs nagyobb méreg a

számára alvó képességeinél. A satnya testű ember kedvetlen, de még

kedvetlenebb, akinek a képességei petyhüdtek el. Az ember

képességeivel gyökeredzik a világban, azzal kapaszkodik, amit meg

tud csinálni. Mindig csordában éltünk, és sosem voltunk

Robinsonok. De azért Robinsont nem lehet elpusztítani bennünk.

Minden élet egy sziget, mely cserekereskedelmet folytat más

szigetekkel. A csere egy darabig hasznos, a sziget ad és kap,

segítik és segít. A baj ott kezdődik, amikor a csere öncélú lesz,

több a hajós, mint a szigetlakó, s a gazdaság szétdúlja a szigetek

belső idilljét. A természet üzemmé válik, az emberek nemcsak

cserélnek, hanem a cseréért élnek, egyoldalúan aknázzák ki magukat.

Kincseik kiásott részét elprédálják a hajósok, nagy része pedig ott

pusztul érintetlenül. Mi lesz e kopárságban a szigetlakóból?

Elhülyül vagy Robinson korára emlékszik. Meggyűlöli a

kereskedelmet, s azon töpreng, hogy tehetné el láb alól a

hajósokat.

2. A hajósok persze sokan vannak és övék a tenger, de a minőség

forradalma feltartóztathatatlan, mihelyt az egyén belátta, hogy a

képességek aránytalan munkamegosztása őt megsemmisíti. Az ember a

csere szörnyének érzi magát, borzad magától. S csak azért is

ezermester akar lenni. Látja, hogy amit cserélt, annál

értéktelenebb lett, minél többet cserél s kimondja a hajmeresztő

tételt: jót csak ezermester tud termelni. A jó munkás a dilettáns

lesz, mert aki nem ért mindenhez, semmihez sem ért. Nem az lesz

kiváló, aki egy dologra veti magát, hanem csak annak szabad egy

dologra vetnie magát, aki kiváló, azaz sok dologhoz ért. Felvirrad

a dilettánsok napja, az üzemeket irracionalizálják, a cipőkészítő

művészek megbuktatják a cipőgyárakat.

3. A minőségért forrongó ember megveti a mai munkást is, aki

beáll a mozgóláncba, fix időre fix bért kap, s nincs alkalma

kiválni. Akinek nem érdeke, hogy remeket csináljon, rabszolga,

akár magányosok, akár az állam piramisát építi. A munkának előtte

egy faja tiszteletreméltó: a vállalkozás, s olyan államért fog

küzdeni, amely megbecsüli a munka egyéni együtthatóját, teret ad a

minőségnek, értelmetlenné teszi a vagyont és a vállalkozások nagy

mellérendelésében munkatérrel jutalmazza a munkát.

Most, punte, silta

Mi minden kell egy igazi hídhoz: vas, beton, veríték; mégis mennyi készül belőlük s milyen hamar. A háborús híradókban órák alatt követi a százezrek talpa az első gumicsónakot. Egy szellemi hídhoz látszólag sokkal kevesebb kell. Egyetlen lélek, ki mint a mesebeli órjás keresztül fekszik a folyón s átsétáltatja magán az elválasztottakat. Mi az oka, hogy az ilyen hidak mégis sokkal ritkábbak s nehezebben is készülnek el? Kevés az órjás, vagy szélesre nőttek a folyók? Vagy a tömeg hagyja ott a hídul lefeküdtet, amíg az el nem unja magát, s bosszúsan feltápászkodik?

A Híd vagy inkább a "Hidak" főszerkesztője hídjai közül azt osztotta ki rám, amelyet a szomszédos, kelet-európai népek felé kellene megépítenünk. De hisz erről csak a minap írtam, gondolom, amikor a lap címét s a megbízást hallom. Híd a Dráván. Most na Dravu még a címe is ez volt; a télen jelent meg egy magyar–jugoszláv folyóiratban. De megírta Illyés Gyula is hat évvel ezelőtt a Válasz első programadó számában. Híd volt az ő versének is a címe, s a szellemi híd, amelyre gondolt, még mindig megépítőjét várja. S ha más címmel is, hány magyar író csinálgatta, álmodgatta e hidat csak a mi nemzedékünkben is – az Erdélyi József román balladafordításai s a Tanú tanulmányai óta. Néhány éve egy cseh antológia kézirata volt nálam magyar fordításban; azóta sem jelent meg, de minden számottevő fiatal költőnk dolgozott rajta. Nyugodtan mondhatom: nem volt gondolat, amelyben annyira egyet tudtunk volna érteni, mint ebben. Akár dunai, duna-kárpáti, közép-európai, kelet-közép-európai vagy kelet-európai népeknek tituláltuk magunkat szent összevisszaságban, abban megegyeztünk, hogy annak, ami összeköt, erősebbnek kellene lenni, mint ami elválaszt. Ha tőlünk függ: mi "most"-okkal, "punte"-kkel "silta"-kkal rakjuk meg nemcsak a Duna és Dráva hátát, de a kárpáti bukópatakét is.

A nehézség ott volt, hogy a nagy érdekek homályban voltak, a kis ellentétek pedig szem előtt. Hiszen a magyar író sem a környező államokkal vagy azok uraival akarta megértetni magát, hanem a környező népekkel. Mi fölállunk, mint népünk lelke, álljon föl közületek is, aki az; aztán nézzük meg, vannak-e nagy, közös érdekeink, melyekhez viszályaink fölött a tengelyt hozzáigazíthatjuk. Csakhogy hiába akartunk mi a népekkel beszélni, ha a hidakon az állam tart fináncot. A békeszerződések igazságtalanságai s a kis népek nagyzása megrontott minden közeledést. Aki a maga népét másik nép iránt barátságra akarta bírni (egy példa csak: az elmaradt biharfüredi találkozó): ki volt téve, hogy a másik állam él vissza serkentésével és dorgálásával. Mint annyiszor, az lett a rossz hazafi, aki mélyebb fundamentumra akarta rakni a hazát.

A népek elfeledték, a tudomány pedig nem kutatta még föl kellően a csatornákat, amelyek a dunai-kárpáti területet a Habsburgok megerősödése, a tizenhetedik század vége előtt egy nedvkeringésbe kötötték. Pedig egész kétségtelen, hogy amint a magyar történet is két élesen elütő világítású részre szakad – az 1700 előtti "régi magyarság"-ra s az azóta készülő újabbra –, ez a cezúra a lengyelektől a szerbekig minden duna-kárpáti nép életében megvan, s magyarázata alig lehet más, mint a Habsburg-előnyomulás s a régi kelet-európai kapcsolatok szétesése. 1600-ban, a török anarchia derekán, minden kelet-európai nép és államhatár könnyebben járható, mint 1700-ban vagy épp 1800-ban. Balassa Bálint s kortársai mint a maguk hazájában kószálnak Lengyelországban, Rákóczi Ferenc viszont csak szökése után ismerhette meg lengyel rokonait, mert a császári kormány eltiltotta az átjárkálást. Báthory Zsigmond főurai: a Sennyeiek, Kornisok, Székelyek jobban ismerték Moldvát, Havasalföldet, mint Magyarországot, s alig állt föl abban a korban sereg, melyben a lengyel kozáktól rác és alföldi hajdúig kelet minden népe együtt ne szolgált volna. Száz év múlva, Rabutin idejében, viszont már csak szökni lehet az oláh vajdaságba, azt azonban még lehet. Dél felé még szabadabbak a határok. Zrínyi Miklós testvére, tudjuk, horvát költő s a horvát Zrínyiász, az Oszmán írója, Gundulic, az 1620-i lengyel–török háborúban énekli meg a maga világaként ismert kereszténység s a mohamedán kelet összeroppanását. Nézzük meg viszont, mit tudnak egymásról a tizennyolcadik század horvát, magyar és lengyel költői? Bécs tilalmaival és varázsával választotta el e népeket; maga felé terelt és elzárt egymástól. A nyugatról másolt tizenkilencedik századi nacionalizmus pedig befejezte a szétválasztást. Kelet- Európa teli lesz sznob népekkel, akik félfranciáknak hiszik magukat, s elsőnek a szomszédok csőcselékében. Negyvennyolc ezért hozta egymás mészárlását. Kossuth dunai konföderációja helyett ezért jött: kiegyezés és Trianon, magyarok és nem magyarok kijátszása egymás ellen a monarchiában, aztán a kisantant kegyenckorszakában.

Különös folyamat ez: vasút, kereskedelem, betű minden távolságot a tizedére zsugorít s minden cserét tízszeresére fokoz; ezek a közeli népek pedig folyton távolodnak, s régi termékeny cseréjük teljesen elapad. Ma még alig van nyoma a tudománynak s magja a tudósnak, aki visszafelé tud menni ebben az apadásban, s régi duzzadásában mutathatná be e nedvkeringést. Nyolc-tíz nyelv, hozzáférhető könyvek százai, a magyar történetírás falait szétnyomó bátorság, s ami ennél is több, egy történész Muszorgszkij lelke kellene hozzá. E történésznek egy kelet- európai világot kellene feltámasztania, amelynek a helyén a világtörténetek semmitmondó fehér foltot hagynak – a nemzeti történetírók pedig meglátni, mert csak nemzetiek, képtelenek. Európa távlatnak sok ide, Magyarország kevés. A mi világunk e keleti kapcsolatoknak a világa. Régi történetünk azért volt olyan, amilyen, mert ezek a kapcsolatok megvoltak, s az új, mert elenyésztek.

A kapcsolatok s nem az eredmények! E kelet-európai kötelékek régiségét és erejét semmi sem mérheti hatalmasabban, mint ami e népekben még mindig közös, noha többé nem közelednek. Elég egy német embertani munkát elolvasni: azok a fajták, melyekből a történelem nagy geológiája e népeket összehordta, a kelet-balti, turanid s délfelé a dinári, Nyugat-Európában csak szórványok. Míg mi keletiek nagyjából ugyanaz az embertani keverék vagyunk, csak a százalékos összetétel más: a nyugati népek más elemből más keverékek. De nem kell ahhoz antropológiát túlbecsülni, hogy emberségünkben a rokont észrevegyük. Tolsztojnál, Reymontnál, de még a bosnyák Ivo Andri≈cnál is: mindig van egy kis hazai zöngém, egy kis Móricz Zsigmond-ízem – a nyugatiaknál sohasem. Nézzük csak jól meg legmagyarabb írónk, Kemény Zsigmondot. Lángeszű lomposságában akár egy nagy orosz: mondjuk Goncsarov írhatta volna. S nemcsak a tősgyökereseink, a föld emberei, de a földtől futók, a nyugatosok is mennyire hasonlítanak. Balkántól iszonyodó "balkanizmusunkban" talán még jobban, mint akik vállalták a Balkánt, amelybe belészülettek.

Talán erőltetésnek látszik, ha nyelveinkben is felfedezzük ezt a rokonságot. Hiszen mindenki tudja, hogy szláv, román, lett, magyar: ugyancsak távoli atyafiak vagy nem is atyafiak – legföljebb a nyelvzavar előttről. A nyelveknek azonban nemcsak nyelvtanuk van – hanem jellegük, alkatuk is, s ha az előbbi, mint vérrokonság: az eredet tehetetlenségéből támad, az utóbbi, mint a barátság vagy a lelki hasonlóság, ugyanannak az állapotnak, kedélynek, sorsnak az eredménye. Az Európát kettévágó fajhatár: nyelvi téren ezért lesz szakadék, ahogy litván nyelvtana bevezetőjében egy jószemű német nyelvész is megállapítja. A nyelv alapszövete: a mondat. A mondat az, amivel a nyelv a gondolatot megragadja és magába ágyazza. A mi Alfred Sennünk épp a nyugat- és kelet-európai mondatot érzi egészen eltérőnek. "Másik nagy különbség német és litván közt: mondattanuk. A két nyelvterület közé egy stílushatár esik. A német nyelv a nyugat-európai stílterülethez tartozik. A litvánban a kelet- európai stíl az uralkodó – mely a nyugatinál ősibb –, ősindogermán." Amelyik indogermán: az ősindogermán, amelyik pedig, mint a magyar vagy a finn: nem, az általában ősibb. A keleti mondat nem elemzi, nem boncolja szét annyira a gondolatot, mint a francia vagy angol, hanem egészben ábrázolja, mint az ókori nyelvek. Meg kell még írnunk egy könyvet a kelet-európai nyelvek közös sajátságairól. Itt csak néhány fontosabbra célzok. A névragozási alakok keleten sokkal gazdagabbak: a nyugati bizonytalan négy vagy három esettel vagy álesettel szemben (nominativus, genitivus, dativus), a szlávokban még hét, a finn nyelvekben pedig húsznál több eset ékeli szorosan egymásba a mondatrészeket. A nyugati népek a cselekvés idejét szeretik – szinte kronométerrel – rögzíteni. A keletiek a cselekvés árnyalatát és körülményeit. Igeidőkben szegényebbek, akárcsak a magyar; a mozog, mozdul, moccan, mocorog- féle különbségeket azonban épp olyan változatosan érzékeltetik. Szorosabb, költőibb és gomolygóbb a kelet-európai nyelv. A fogalmat, cselekvést szavaival ő még ábrázolni igyekszik, nemcsak jelölni. Szava úgy viszonylik a nyugatihoz, mint a hieroglif a betűhöz. Ez az oka, hogy amit egymástól vesznek át, sokkal észrevétlenebbül hasonul, alkalmazkodik, mint amit a nyugati nyelvekből. Szókincsünk éppúgy közkincs, mint hangtanuk nyugati fülnek szokatlan ty-, gy-féle hangzói.

Tejtestvéreinknek neveztem egyszer a szomszédos népeket. Azaz: nem egy anyától lettünk, de egy sors tejét szíttuk. Ez a közös tej üt ki történetünk, társadalmunk és politikai küzdelmeink hasonlóságában. Különösen a német-római birodalom és a kelet népviharai közé szorult duna-kárpáti népek sorsában mennyi az azonos. Még a nagy dátumaik, a nagy politikai és irodalmi szerepeik is csaknem ugyanazok. Mindnek van mohácsi és fehérhegyi csatája, mindnek van Kazinczyja és Eminescuja. S a társadalmi szervezet, melyet történetünk reánk hagyott – ha más-más fokban is: mind ugyanattól a végzettől beteg. Nyugat nemzetei az új kor folyamán a parasztságot is magukba fogadták – úgyhogy nálunk csak osztályok vannak, de nincs a nemzet alatt egy kitaszított emberiség. Keleten parasztság és művelt nemzet nemcsak egymás alatt él; – két külön világban s kultúrában. Nyugaton nincs nép, ahogy keleten. Keleten pedig nincs igazi nemzet. E végzetben gazdagság is rejlik. Mint a föld mélyében letiport őserdőkben a kőszén: úgy őrződött meg e szomorú és gyönyörű paraszt-Atlantiszokban a prehisztória melege. Kultúrában: ez óriási tartalék s jövő. Keleten "van miből", csak föl kell fakasztani és kiaknázni, amit zenében, népköltészetben, gondolkozásban ezek a lelki önkormányzatok megőriztek. Politikában azonban iszonyú boldogtalanság. E tétova műveltekből és kitagadt parasztokból álló félnemzetek, hogy is állhatnának meg a nyugatiak mellett. Őnekik csak a statisztika szerint van öt-, tíz- vagy húszmillió tagjuk – valójában egytizede sincs. És gyúrd bele minden tagjuk egy tömegállamba, maguk az államok nincsenek a népek lelke szerint.

Hogy ez a "közös tej", a sorsból szítt, mennyire ott jár bennünk még akkor is, amikor a testvériségből hitünk és tudatunk szerint rég kiszakadtunk: egy nyugta kiállításával akarom megmutatni. Nemrég olvastam el Krle·zának, a nagy horvát írónak Glembajevi című munkáját. Felépítésében is érdekes könyv: három dráma, tanulmányokkal és novellákkal összekötve. Valamennyi egy családról: a Glembajakról vagy helyesebben glembajizmusról szól. Ami engem fölkavart: mégsem az érdekes írói módszer, hanem a magyar és horvát helyzet kísérteties párhuzama. A Glembajak: egy paraszt- és kereskedősorból fölnyomult muraközi család; egy azok közül, amelyekkel a Habsburg-monarchia kormányozta az alája került népeket. Eredetére horvát, a belékevert vér révén osztrák–olasz–magyar–cseh; szerepe szerint a monarchia javára népellenes. Mialatt olvastam, a magyar s nemcsak a magyar: a cseh, lengyel, osztrák Glembajakra kellett gondolnom. Mindaz, ami az utóbbi időkben foglalkoztatott: asszimiláció, a színmagyarság kisebbségi helyzete, egy nagy irodalom kicsiny tömlöce, tudományunk ferdesége, földkérdés: egyetlen szóba futott össze: Glembajak. A monarchia: a magyarságból és a magyarság ellen is kitermelt egy csomó Glembajt és ezek itt vannak, a glembajizmus tovább él bennük, ha a császárság meg is bukott. Magyar vezető réteg és nép viszonya azért más, mint a franciáé vagy németé, mert ez is Glembaj-föld.

Amint látjuk: kapni, nyerni is lehet ezeken a szomszédokon. Az író: fölismeréseket, a gazdaság: forgalmat – az egész nemzet: testmeleget. A szajkómód hangoztatott jó szomszédi viszony" áldásait én ebben a három dologban látom. A kelet-európai író, művész, tudós: a másik nép kulturális kincseibe a magáiként markolhat. Gulyás Pál egy igen szép tanulmányban a magyar irodalmat a Kalevala emlőjére iparkodott ráakasztani... Nem úgy, ahogy Berzsenyi csüggött a latinokon, hanem ahogy Arany János a népköltészeten. S ez jogos és nagy törekvés: mi egymás népköltészetét a magunké gyanánt használhatjuk. Amire Kőműves Kelemenné nem tanított meg, megtaníthat Markó királyfi. A magyarság nem "testvértelen ága" fajának. Annak a nagy félelemnek, amely a szláv népek gyűrűjében egy Wesselényi s Kemény lelkét is megszállta: vége. A pánszlávizmus a szláv népek lelkében is halott eszme. Kelet népei: realitásnak is igazabb nála. A magyar Kelet népei közül való; legszorosabb sorsrokonai élnek mellette – s melegíthetik. Végül. Akármilyen rendbe kell beilleszkednünk, nagy előny számunkra s a rend számára is, ha együtt illeszkedünk bele.