A Himnusz minden időbenután következő verseskönyv, a Versben bujdosó(1973) címadó költeménye is igen fontos ars poetica. Maga a költemény 1968-ból való, a költő ezért a művéért kapta meg a rangos sztrugai fesztivál (Macedónia) aranykoszorúját. Az önarckép sokkal erősebb e versben, itt a szerep és képviselője is középponti, ezt fejezi ki a Nagy Lászlónál igen ritka önmegszólító forma. A vers hősének a költő-szerep további felfogásával ellentétben arra kell rádöbbennie, hogy nem a társadalmi hős, a Megváltó szerepköre az övé, hanem a bujdosóé, a haramiáé, aki a társadalomtól nem a kiemelkedés, a vezetői jelleg révén különül el, hanem azért, mert kitaszítódik, perifériára kerül a társadalmi küzdelmek során. A vers világképében, a költői feladat értelmezésében ez a helyzet sem változtat azon az alapelven, hogy az értékeket át kell vinni a túlsó partra, hiszen a haramia-létnek ugyanaz a jövőorientáltság a lényege.

A költő utolsó verseskönyvének mottószerű nyitóverse, a végig nagybetűs írásképű Verseim verse(1976) szintén ars poetica. Ez a legkeserűbb. Mítoszi téridőbe vezet, de benne van a 20. századi apokalipszisek képe is, s ennek következménye lesz a teremtés „visszavonása”, a sok ezer éves költői-emberi szerep kudarcának állítása a személyes sors és az emberiség-sors szintjén is. E felfogásban a költő-szerep nem egy szerep a sok közül, hanem maga a szerep, az emberi lényeget megtestesítő és kifejező, a kudarcra döbbenés tehát a létezés elementáris tragikumát ismerteti fel. Ugyanezt tapasztalhatjuk a Vértanú arabs kancacímű prózakölteményben is.

A költő legjelentősebb ars poeticái azonban nemcsak egymásutánjukban, hanem egyidejűen is érvényesek. Mindegyik az érett költő végiggondolt megnyilatkozása, s ha a személyiség szempontjából van is bennük fontos elmozdulás, nem a remény és a reménytelenség elvének arányai változtak meg lényegében, hanem ezeknek a versekben való megmutatkozása. Illúziótlanabbá vált a költő, de mindvégig, utolsó kötetében is következetesen vállalja a küzdelmet, az emberi érdekű cselekvést.

Nagy László művei és személyisége is igazolták a versszerető tömegek számára, hogy a század második felében is lehet érvényes és – látszólagos bonyolultsága ellenére is – sokakhoz szóló életművet létrehozni, olyant, amelyik időnként fölerősödő szkepszise ellenére sem szakít azzal a „romantikus” felfogással, amelyik a költőt a közösség képviselőjének is tartja. Költészetének önmagában való és a rákövetkező nemzedékekre nagy hatást gyakorló értékei mellett a költői szerepről és általában az emberi személyiségről vallott nézetei és ezek alapján megformált magatartása is példaerejű.

arabs: arab (telivér)

ars poetica: költészettan, költői mesterség (lat.); 1. olyan műalkotás, amely a költészetre vonatkozó szabályokat foglalja össze, 2. olyan műalkotás, amelyben a költő a költészethez fűződő viszonyáról, az irodalom és művészet feladatáról vall

önmegszólító vers: verstípus, amelyben a költő tárgyiasított önmagával folytat párbeszédet, az „én” megkettőzése a lírai objektivitás eszköze, ugyanakkor a személyiség kettősségét (racionális, irracionális szféra) és azok kölcsönhatását is bemutatja; különösen a válsághangulat hívja életre, egyfajta önértékelés, számvetés jellemzi; a XIX. század második felében és a XX. századi lírában kedvelt (pl. Vörösmarty Mihály: Fogytán van napod, Arany János: Mindvégig, Babits Mihály: Csak posta voltál, Kosztolányi Dezső: Számadás, József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat, Karóval jöttél…)

mottó: irodalmi vagy egyéb mű elé írt más szerzőtől származó jelmondatként használt sor(ok), mondat, pl. Arany János Toldi című műve előtt álló Ilosvai-idézet

gondolatritmus: hasonló, ellentétes vagy fokozást tartalmazó gondolatok egymást követő, tudatos szerkesztésű rendszere, a szöveg szabályosan ismétlődő ritmuskeltő megoldása

Czine Mihály: Himnusz minden időben, „Versben bujdosó”; Jönnek a harangok értem; „Pirosan áttör időn és ködön”; „Égi s földi virágzás tükre, Bp., 1981 (In: Nép és irodalom I.k.)