Nagy László nem tartozik a gyorsan, robbanásszerűen beérő költők közé. Bár 1947 végi jelentkezése után hamar ismertté vált, kétségtelenül erős tehetsége sem tudta megóvni a személyi kultusz korszakában kínálkozó eszmei és poétikai zsákutcáktól. Így pályakezdése meglehetősen vontatott, többlépcsős. Gyenge verseit később ő maga rostálta ki, tagadta meg, s a lírai forradalom szemléleti újdonsága mellett a pályakezdő évek jobb lehetőségeinek megmutatása is indokolhatta, hogy 1956 táján elővette és átigazította 1944–1946 közötti verseit. Ezek tehát kettős keletkezési idejű alkotásoknak tekinthetők: őrzik az egykori szöveg szemléletét, anyagának lényegét, de egy bölcsebb és tapasztaltabb kéz kiigazítja az egykori hibákat, döccenőket. Így a pályakezdés rekonstrukciója szerencsés önstilizációnak tekinthető. Az 1957-ben ismertté vált művek közül néhány igen népszerű lett, nem egyet közülük meg is zenésítettek (Adjon az Isten; Az ördög hárfái).

A megigazított korai versekre általában érvényes az, amit az Adjon az Istenpéldáz: a költői alapmagatartás az élet féltő szeretetével és a lehetséges hitvesztéstől való aggodalommal jellemezhető. A vers a közösség által egy évezreden át formáltat és a legszemélyesebbet mintázza egymásra. Az újévi regölésekhez-kántálásokhoz és jókívánságot varázsoló jellegükhöz kötődik a szöveg, de túllép az anyagi bőség, a szerelem, a szerencse szokványos fogalomkörén; barátot, szellemi töltekezést is kíván, majd hitmegőrzést, békét, hosszú életet. Mind e fokozás után csattanósan mutatkozik meg az a személyiség, amelyet nemcsak a szellemi értékek világa határoz meg, hanem az a tudat is, hogy minden szép és jó kérés nélkül is járna az embereknek: „nekem a kérés nagy szégyen, / adjon úgy is, ha nem kérem.” Ars poetica jellege van a versnek, s a hitmegőrzés a „dúlt hiteknek kicsoda állít / káromkodásból katedrálist” dacosan helytálló magatartásának előképe.

ars poetica: költészettan, költői mesterség (lat.); 1. olyan műalkotás, amely a költészetre vonatkozó szabályokat foglalja össze, 2. olyan műalkotás, amelyben a költő a költészethez fűződő viszonyáról, az irodalom és művészet feladatáról vall

Tarján Tamás: Rügytől gyümölcs-rogyásig látó; Jön a hajnal fényességgel, Bp., 1994 (In:Nagy László tekintete)

Vasy Géza: Nagy László tanulmányok, Bp., 1993