A szólító versek címzettjei igen gyakran lesznek művészelődök, kortársak. E verstípus egyik első és kiemelkedő példája a József Attila! (1962). Központi kérdés e műben az ember és az emberiség történelmi útjának értelmezése. Az ilyen mű rájátszik az emberiségkölteményekre. Magától értetődik, hogy a művészlét és az ember-lét végső kérdéseit fürkésző mű ars poetica is. Poétikai szempontból a himnusz és az ima műfaji sajátosságait fedezhetjük fel benne s részben az ódáét is.

A modern himnusz a vallásos himnuszból alakult ki, az viszont eredetét az ősköltészetben lelheti fel. E vers modern himnusz, hiszen témája nem vallásos, a művészelőd nagyságát magasztalja (éppen ezért rokon az ódával is). Az elődöt azonban kiemeli a többiek közül („a nagy: te vagy”), a legfőbbnek, a legfontosabbnak tekinti. A József Attila-képre rámintázódik a szent, a mártír, a vértanú képe s még közvetlenebbül és egyedülvalóbban a legfőbb vértanúé: a Megváltóé. Egy profán „szent” magasztosul szakrálissá. A himnusz, még ha világi jellegű is, tipikusan nem a kérdés, hanem az állítás műfaja. E költemény viszont kérdező jellegű. Állítja a nagyságot, de nyomatékosan rákérdez, hogy érdemes volt-e áldozatos, nagy művet létrehozó életet élni. Ez a kérdés nem retorikai fogás, hanem a mű világképének lényegi szervező jegye.

A József Attila! imádkozó énekmondója-vershőse kiélezett válsághelyzetben van, az imahelyzet legáltalánosabb funkciója válik számára kérdésessé: a hit és a remény. Azzal kell szembenéznie, hogy „a hit is kihalt”, ezért kell könyörögnie elődjéhez: „te add nekem a reményt!” E szavakat a hitében, reményében megingó ember kiáltja. A hit és a remény tárgya a pozitív emberi értékek köre. Az istenhitében, következésképp a halál utáni létben is megingó ember számára még adott az evilági lét hite, de aki ebben inog meg, annak számára csak ennek a hitnek a visszaperlése lehet a cél. A reményét vesztő ember de profundis helyzetéből, a „pokoli útnak” ebből a mélypontjából fordul segítségért az énekmondó ahhoz, aki előtte már járt ezen az úton. A segítség úgy lehet igazán hatásos, ha az előd halhatatlannak bizonyul. E célt szolgálja a feltámadás-vízió, s ennek révén lehet jelen egymásra rétegzetten a siratás, az ünneplés és a könyörgés.

A költemény József Attila-képében egyenlő figyelem esik az életre és az életműre is. Az életrajzi rekonstrukció mindvégig műközpontú. Az életrajz eseménytörténetéből a végső pont emelődik ki, az, amely rögtön 1937 decemberében szimbolikus értelmű lett, és a következő években beépült a magyarság történelmi tudatának legfontosabb haláljelképei közé, a két Zrínyi Miklós, Petőfi Sándor, Széchenyi István mellé. Egy haláleset akkor válhat nemzeti jelképpé, ha az addig vezető útról is lényegeset mond. A költemény első fele (1–30. sor) az életút és a halál összefüggéseiben gondolkozik, tudatosan megkülönböztetve ott van kétféle halál. Egyrészt az elkerülhetetlen emberi sors, másrészt a sors kihívása, a véget siettető életforma. A József Attila-pálya legfőbb jellegzetességét Nagy László abban látja, hogy következetesen volt költő és gondolkodó is. Ez kompromisszumokra való képtelenséget is jelent, s ez volt az, amit a kor társadalma végképp nem tudott elfogadni tőle. A költő és a gondolkodó két lényeges ponton szemléleti-politikai összeütközésbe került korával: jelen- és jövőképe is más volt. Ez az ellentét magyarázza, hogy „részt se kaptál, pedig az egészre / futotta érdemed”. Főleg a jövő kap kulcsszerepet a vers kérdező személyének érvrendszerében, mert hiszen ez a jövő normális esetben még a krisztusi korban meghalt nagy elődnek is jelen ideje lehetne (még csak ötvenes éveinek a sűrűjében járna), másrészt ezért a jövőért áldozta végül is az életét, ez a jövő ugyanakkor Nagy László jelen ideje, és korántsem igazolja József Attila történelmi reményeit.

Élet-halál-feltámadás hármassága, elmúlás és halhatatlanság kapcsolata mindvégig áthatja a verset. A József Attila-életrajzból az élőhalottság képe tágul ki a végtelenbe, a kifosztottság válik egyetemessé. Ezt olyan formai eszközök is hangsúlyozzák, mint a fosztóképzős alakok, a ki- igekötős igék és igenevek gyakorisága, a kifosztottságra utaló kifejezések s a szidalmazó szavak. Maga a szidalom („szerencsétlen”, „idétlen”) egy bensőleg átélt életutat illet, így nem eltávolító, hanem azonosító jelentésű. Nemcsak József Attila, hanem ez a költő-, ez az embertípus áll szemben a társadalommal, ezért válik szerencsétlenné, balsorsúvá. S mivel ez az életút végső soron az öntörvényű emberi lét kísérlete, Nagy László költeményében általánosságban példázza és értelmezi az emberi lét alapképletét.

A József Attila-versek világának teljes belsővé tétele is megtörténik: a két költői anyanyelv azonosulóan válik eggyé. A megidézett költészet módszertani-filozófiai alapsajátossága, hogy mindig dialektikus párokban gondolkozik, s nemcsak az éles ellentétek kibékíthetetlensége, hanem egymásrautaltsága is lényege a szemléletnek. Olyan ellentétek és fogalompárok, mint a pokoljárás és a dalolás, a szív és az ész, a rész és az egész, a halál (semmi) és a Mindenség, a jelen és a jövő, az értelem és a téboly. Olyan összetett, önmagukban is sokrétű fogalmak, mint a törvény, a tudat, a remény, az emberség, a szerelem, a játék, a szép szó. Olyan ősi költői képek, mint a tél és az éjszaka.

A vers második felében felerősödik a szólító személy önarcképe. Már a cím megszólításától kezdve formálódik ez részben az érzékletes, beleélő- azonosuló megjelenítés, részben az attól való kérdező eltávolodás, az „érdemes volt-e” tragikus feszültsége által. S bár a kérdezés ellenére is kétségtelen, hogy az előd életútjának és életművének megvan az önértéke, a megnyugtató magyarázatot csak az adhatja meg, ha itt és most, a vers belső idejében megtörténik a csoda: József Attila átsugároztatja a maga hitét és elszántságát, reménytudatát és játszó szívét a félelemmel telt utódra. Jézus legyőzte a halált, kereszthalálával az embert kiemelte az emlék nélküli tenyészetből és megváltotta. Ugyanezeket kéri József Attilától megszólítója. Kéri, mert halálfélelme van, de nem a fizikai pusztulástól fél, hanem egy azt megelőző erkölcsi-tudati jellegűtől. Az a félelme, hogy eljuthat a „semmi se fáj” állapotáig, a teljes reménytelenségig. E veszedelem ellen kér segítséget.

himnusz: „ének” (gör.) szóból; lírai műfaj, általában istenséghez könyörgő, magasztos tárgyú és hangnemű ének

óda: (a görög odé = ének szóból); lírai műfaj, magasztos tárgyú patetikus hangú ének, istenekhez, kiemelkedő személyekhez vagy megszemélyesített fogalmakhoz szól. Tárgya szerint lehet egyéni és közösségi, módszere szerint dicsőítő vagy bölcseleti. Eredete az antik görög költészetig nyúlik vissza, akkor pengetős hangszerrel előadott dalt jelentett, jelentős képviselői: Szapphó, Alkaiosz, Pindarosz; Horatius költészetében emelkedett igazi magaslatokba, s divatos volt szinte minden újkori irodalomban. Különös jelentősége természetesen az antik irodalmak ízlését felidéző és eszményítő korokban volt, de a XX. században is kedvelt műfaj (pl. József Attila, Petri György).

ars poetica: költészettan, költői mesterség (lat.); 1. olyan műalkotás, amely a költészetre vonatkozó szabályokat foglalja össze; 2. olyan műalkotás, amelyben a költő a költészethez fűződő viszonyáról, az irodalom és művészet feladatáról vall

ima: a himnusszal és a zsoltárral rokon műfaj, személyes hangú könyörgés vagy hálaadás