Az átdolgozott versek között központi szerepű a Csodafiú-szarvas. Alapja és elsődleges forrása is a 20. században már elsősorban gyerekjátékként élő regölés. Olyan szerepjáték ez, amely a legkomolyabban vezet a felnőtt létbe, mintegy avatási szertartás is. A regösénekek ősi állata a szarvas, a csodaszarvas, a csodafiúszarvas, akiről épp ez utóbbi megnevezés mutatja meg legtisztábban, hogy ember is meg állat is. Igen ősi jelkép tehát, az eredetmondákig vezethető vissza. A természetszimbolika a regösénekeknek is elhagyhatatlan eleme, hiszen a téli napfordulóhoz, ehhez a lényeges fordulóponthoz kötődnek, az évszakok rendjét azonban nem viszik végig e vershez hasonlóan. E rendre a költőnek azért volt szüksége, hogy a csodafiúszarvast emberiesítse, lehozza a földre, s az emberi lét szimbólumává avassa. Az ember sorsa nem az örök újjászületés, hanem az elmúlás. Ezen csak virtuálisan lehet átlépni, egy újabb csoda beiktatásával, amely egy másik nagy mítosznak, a kereszténységének a segítségével következhet be: a krisztusi áldozatvállalás visszamenőleg is értelmezi a sorsot, ugyanakkor fel is váltja a pogányt a keresztényivel, meg össze is olvasztja őket.

A mű kezdő és záró szakasza mintegy keretet képez, itt az elbeszélő szólal meg, a két középső szakaszban maga a szarvasfiú. A nézőpontváltás azért szükséges, mert a kezdetet és a véget kevésbé lehetne a vallomás közvetlen hangján előadni. Az első szakasz a születés, a szinte még öntudatlan világra bukkanás kifejezője, a záró rész pedig a passió befejező képe, a szükségszerűnek mutatkozó önfeláldozódásé. Kezdet és vég benne van a két középső, vallomásos szakaszban is: a világgal való birkózástól jutunk el a vereségig, a lehetetlennek feszüléstől a hiábavalóságig. A szarvaslét kudarcát a fiúvá-emberré átváltozás oldhatja fel azzal, hogy az áldozathozatalt emberiségérdekűvé varázsolja.

Bulgáriából hazatérve a lelkes fiatalembernek szembesülnie kellett az eszmények és a valóság közti szakadékkal. Rá kellett döbbennie arra, hogy a létezést nem a harmónia, nem az ahhoz vezető következetes út határozza meg, hanem a disszonancia. 1952 táján mindez kiélezetten mutatkozott meg, ettől kezdve mindvégig összetett Nagy László valóságszemlélete, hiszen fölismerte a lét többszólamúságát, polifóniáját. Ennek nyilvánvalóan a művekben is meg kellett mutatkoznia, polifonná kellett tehát a lírának is válnia. A kor fiatal költői közül többen fölismerik, hogy az adott helyzetben, az ötvenes évek elején a létbeli feszültségek kifejezésére-ábrázolására nem alkalmasak a hagyományosabban újrealista formák, ezektől el kell szakadni. Kézenfekvő megoldásnak mutatkozik, utólag legalábbis, a visszatérés a képhez, a szimbólumhoz, az összetettebb kifejezésmódokhoz, hiszen ezekben eleve benne foglaltatik a polifon jelleg. Ennek a látomásos-szimbolikus-mítoszi jellegű útnak két úttörő személyisége van: Juhász Ferenc és Nagy László. Mindegyiküknél nyomon követhető, hogy miként jutnak el a leírástól a példázaton és az allegórián át a szimbólumig és a mítoszig. (Nagy Lászlónál például az Aszály, a Kovács, a Csodamalacés a Gyöngyszoknyacímű versek mutatják szemléletesen e poétikai fejlődés ívét.)

Költészete alakításakor a művészi polifónia gazdag hazai hagyományaira támaszkodhatott Nagy László. A biztos alap az a folklór volt, amely a legrégibb múltig visszanyúlóan őriz magában rétegeket, s a látszólag össze nem illőt is egymásba olvasztja. A megélt iszkázi folklórra rétegeződött rá a megismert bolgár, délszláv, spanyol, a megtanult folklórtudomány s maga a műköltészet. Ez utóbbiban, ha más-más módon is, Ady Endre és József Attila voltak a költő fő inspirálói.

Külön kell szólnunk Bartók Béla példájáról. Gyakran találkozhatunk a bartóki jelleg, a bartókiság fogalmával, amelyet Németh Lászlóteremtett meg 1956-os Magyar műhelycímű tanulmányában. Németh László az akkor még fiatal Nagy László példájára is hivatkozott, mint aki irodalmunk bartóki vonalát képviseli. E fogalmon szinte egyöntetűen az ősi és a modern, a népi és a magas kultúra, a magyarság és az európaiság egységét, az ezt kifejező humanista szemléletet értik, a „csak tiszta forrásból” eszmeiségét s néha a természeti és a társadalmi szint egybehangolásának igényét is.

szimbólum: „ismertető jegy”(gör.) szóból; szókép; jelkép; elvont fogalom, gondolat, érzés kifejezése konkrét tárgy vagy jelenség megjelenítésével

polifónia: többszólamúság; zenei műszó; az irodalomban a mű komponenseit, rétegeit, szintjeit, kifejezőeszközeit, eljárásait tekintik szólamoknak, amelyekből a különféle alkotóelemek egyidejűleg, egymásnak ellenpontját képezve fejtik ki esztétikai hatásukat

regösének: a magyar ősköltészet műfaja