A látomásos-szimbolikus-mítoszi költői forradalom leglátványosabban a hosszúversekben nyilvánult meg..

A hosszúversek jól szemléltetik a poétikai forradalom verstani újításait is. Nagy László számára a költészetünkben élő ritmusrendszerek további egyneműsítése a cél. A nemzeti versidomra, az ütemhangsúlyos versre rámintázza annak szabadabb változatát, a tagoló verset, de az időmértékes ritmusokat is. A hosszúvers uralkodó sortípusa a felező tizenkettősre emlékeztető, de annál terjedelmesebb sorfaj, kötetlen szótagszámmal, de erős cezúrával. A sorok ütemszáma sem feltétlenül azonos, általában 3-4-5 ütem található egy sorban, s az ütemek szótagszáma nemegyszer eléri az 5-6 szótagot is.

A költő első hosszúverse a Gyöngyszoknya(1953), egyúttal a szemléleti- poétikai költői forradalom igénybejelentése is. Legfontosabb hosszúversei: A vasárnap gyönyöre(1955); Rege a tűzről és jácintról(1956); A Zöld Angyal(1965); Menyegző(1964). Ez utóbbit maga a költő is fő művének tartotta, 1966-os gyűjteményes kötetének a vers vezérmotívumát adta címül: Arccal a tengernek.

A hagyatékban fennmaradt egy rövid vallomás a vers keletkezéséről és céljáról. Ez szól az élményalapról: a bulgáriai Neszebar szigetén látott lakodalmas népről és a fényképezés miatt hosszas mozdulatlanságra kényszerülő ifjú párról.

Maga a cím egyértelműen pozitív tartalmak hordozója, hiszen az esküvőt és az utána következő lakodalmat jelenti, az élet meghatározó és reményteli fordulópontját, a kezdés, az újrakezdés életjelképét, amelyhez döntés és annak esküvel való megerősítése kötődik, kiemelkedően ünnepi külsőségek között. A döntés a hagyomány és a tiszta szándék szerint egy életre szól:

„két emberi csillag, / összeesküdve örökre a jóra, igazra.” Az esküvő hivatalos jellegű szertartásossága és a lakodalom szabadabb, „népibb”, „karneválibb”, de ugyancsak szertartásos jellege kiegészíti egymást: az eskü pátosza örömmel tölt el, az öröm mulatozásba csaphat át. Az egyházi és a karneváli értékrend között nincs kibékíthetetlen ellentét. Nem így van ez Nagy László művében. Maga az esküvő itt szóba sem kerül, csak következményeivel: a lakodalom forgatagával, illetve a ténnyel, hogy a két fiatal immáron egy pár. Ám az ifjú pár olyan lakodalomba csöppen, amely nem a szent és nagy hagyománynak, az élet újrakezdésének a folyamatába illeszkedik, hanem annak látványos és drasztikus ellentéte. Az ünnep itt önmaga ellentétébe csap át: az életek sorra aláhullanak az erkölcsi erózió könyörtelen rostáján, s ez ellen csak rendkívüli erőfeszítés segíthet, képileg jelen esetben a szoborrá dermedés fenséges szimbóluma.

A vers kezdetén a már mozdulatlanul álló pár pontosan jellemzi önmagát. A véneket gyanakvással, de reménykedve is szemlélik, hiszen azok azt mondják nekik: „ÍME TESTETÖLTHET AZ IGE, HA TUD.” Ekkor még úgy is lehet érteni ezt, hogy csak az egyéneken, az ifjú páron múlik, hogy milyen lesz az életük. A vers történéssorában azonban a vének mind egyértelműbben irányítóivá válnak annak a negatív folyamatnak, amely teljesen kiforgatja eredeti jelentésköréből a lakodalmat, s azt a „romlás nászéjszakájá”-vá, a „sátán feketemiséjé”-vé változtatja át. E folyamat során a násznép az ördögi praktikák áldozata és kiszolgálója lesz, végül teljesen lerészegedve tivornyázik, az ifjú pár pedig – amely mind idegenebbül szemléli a történéseket –, szoborrá dermed tiltakozásának jelképeként.

A lakodalomnak a felszínen fenséges, valójában az ifjú párt megalázóan groteszk forgataga az ötvenes évek első felében átélt létdráma újabb szintjeinek képe, s most már az a felismerés is ott van mögötte, hogy látszat és valóság szinte soha nem esik egybe. A polifónia egyes elemei összeilleszthetetlennek mutatkoznak, s így az ember vagy vegetatív szinten él, vagy tudatosan létezik. Miként az előbbit teszik a vének és a tömeg, az utóbbi pedig az ifjú pár sorsa. Az előbbinek fő kifejezője maga a kiüresedett rítus, a tánc, amely az élet negativitását tárja elénk, ami az életnek a legelemibb szükségleteivel is ellentétes, hiszen a szokás szerint áldásként szórt „gyöngyzápor”, a búzamagvaké, hogy „legyetek termékenyek”, a végső részeg tobzódásban megalázóan kerül a talpak alá: „TIPORJ A MAGRA!” Groteszk képsorok: a búzaszóró kezeké, a táncoló cipőké, ruháké, figuráké részletezik mikrorealista, leltározó kiindulópontú látomásokban a világ felfordultságát, feloldhatatlanul ellentétes voltát. Az élettánc haláltánccá alakul át az éjszakakultusz bűvöletében, s ebben benne élve megfogalmazódik a kívánság: „BÁRCSAKEZ AZ ÉJSZAKA MINDÖRÖKKÉ TARTANA.”

A pozitív értékeket képviselő ifjú pár magatartását előbb az „itt állunk”, majd az „itt feszülünk öntve szoborrá” helyzete határozza meg. A romlás dinamizmusa helyett a mozdulatlan helytállásé. E magatartást pátosz hatja át, de a lagzi forgatagával, a tehetetlenséggel összevetve tragikusnak bizonyul. Ez a lakodalom nem ezé az ifjú páré, övék csak az eskü, de az végérvényesen. Az egy helyben álló, helytálló, szoborszerű magatartás, maga a szoborképzet, a Luther Márton híres kijelentésére is ráutaló „itt állok” erkölcsi parancsa gyakran mutatkozik meg Nagy László költészetében. E magatartás színtere sokszor közvetlenül is a tágas, szinte végtelen tér, így a hely nemegyszer kilátópont, orom, mint itt is. A Menyegzőnyitó- és zárósora az életmű alapmagatartásának egyik kifejeződési vonulatára mutat rá. A helytállást érzékeltető másik vonulat pozitív mozgásképzetekkel jár együtt: előre, tovább, átvinni, röpülni kell, s mindig a reménytelenséget is legyűrve, „ha a Lehetetlenért is, tovább” (A Zöld Angyal).

A Menyegző, ez a 231 soros hosszúvers megszakítatlan, ám mégis tagolt szerkezeti ívet mutat. A különböző elemzések egymástól eltérő számú, ám egyaránt sok kisebb részre tagolják. Annyi bizonyos, hogy az egyes részek mind az egyetlen hatalmas mondat elemei, s ez meg más eszközök is feltételessé teszik a határokat, amelyeket leggyakrabban új szereplők, új eseménysorok, új nézőpontok belépése jelöl ki, tehát epikus elemek. Máskor az alapsor, a nyitómotívum valamilyen mértékű ismétlése, végül harmadik típusként a nagybetűs írásmódú szövegidézetek adják meg az egységek határait, illetve egyszer ez utóbbi írásmód egy egész szerkezeti egységet kijelöl.

Luther Márton: (1483-1546) német reformátor; 1517. október 31-én Wittenbergben, a vártemplom kapujára szögezte tételeit

hosszúvers: hosszúének; néhány száz soros lírai mű, amely epikai és drámai elemeket is tartalmaz

groteszk: grottesco =„barlangbéli” (ol.) szóból; kevert esztétikai minőség; rút, torz, félelmet keltő vonások ötvöződnek benne mulatságos vagy kedves elemekkel

felező tizenkettős (tizenkettes): ütemhangsúlyos, 12 szótagból álló sorfajta, középen erős metszettel