Az első Baumgarten-díj lehetővé tette, hogy az író nyugodtabban éljen, nagyobb lélegzetű munkához fogjon. Hosszabb időt töltött szülőfalujában, Apostagon is, s itteni élményei váltak a regényszerű szociográfia alapjává.

Illyés Gyula valamivel később keletkezett Puszták népe(1936) című irodalmi szociográfiája kapcsán már tapasztalhattuk egyrészt azt, hogy ez a sajátos műfaj a harmincas években virágzott, másrészt azt, hogy sokféle változata valósulhatott meg a tisztán irodalmitól a tudományosig. A két leginkább szépirodalmi értékű s talán ezért is a legmaradandóbb mű éppen Nagy Lajosé és Illyés Gyuláé. Mindegyik érvényességének alapja a személyes érdekeltség, a megtapasztaltság. Illyés művében ez közvetlenül önéletrajzi szálban s az egész mű hangvételében is megnyilvánul. Nagy Lajos műve kerüli a személyességet, még a helységet is másként nevezi meg, ugyanakkor bárki ellenőrizhetően felismerhette Kiskunhalomban Apostagot. Mintha tudományos megfigyelések rögzítéséről volna szó: mi minden is történt e nagyközségben egy véletlenszerűen kiválasztott napon, 1932. augusztus 17-én hajnaltól a rákövetkező hajnalig. Amit rögzít a mű, annak bizonyos százalékát valóban meg lehet figyelni riporteri vagy tudósi módszerekkel is. De az egészet csak az az író alkothatja meg, aki belülről ismeri ezt a világot, aki innen jött, s a lényeget tekintve soha nem is szakadt el innen. S nem is csak az író tárgyi ismeretei szükségesek, hanem természetesen a művésziek is: ezek révén válhat a Kiskunhalomregényszerű alkotássá.

A mű leírásaiban sok a tényközlő információ, sok az életképszerű elem, ugyanakkor sok a novella-csíra, sőt a regényszerűnek mutatkozó cselekményszál is. Több szereplővel ismétlődően találkozunk, s közben napjuk eseményei is haladnak előre, vagy éppen forognak egy helyben, ismétlődnek. Ilyen például özvegy Kis Gáborné, aki már a hetvenen is túl van, szegény, ebédidőben látogatja meg fiát, kínálják is rétessel, mert ünnepi ebéd van, de az asszony semmit nem fogad el, hogy aztán faluszerte panaszkodhasson: meg se kínálták. Ilyen szereplő Fleischerné, aki itt nyaral, ilyen Julis, akit cselédlánynak fogad fel, s reggeltől estig ugráltat és csepül, ugyanakkor jól is tart. Ilyen a Csorba család, főként Bözsi, akiről kiderül, hogy vakbélgyulladása van, s operálni kell. Ilyen szereplő az orvos, a két csendőr, a boltos és sokan mások a mintegy másfélszáz felvillanó alak közül. Különösen Varga Mihályszerepét kell még kiemelni, vele a mű zárlatában találkozunk ismételten. Ő szerencsésnek mondhatja magát: a saját szőlőjét kapálhatja, megszomjazva a saját borát ihatja. Ugyanakkor „egész nap gépies egyformasággal fáradhatatlanul emeli és vágja a földbe a kapát, hajol, lép, gondosan figyel, muszáj, früstökig, délig, estig, egyik napon és a másikon, egyik esztendőben és a másikban, az élet elfogytáig. Ha fáj is a dereka, akkor sem gondol rá, hanem mintha a kapavágások végtelen sora önbiztató hajsza lenne, tovább, tovább, újra tovább, muszáj, nem fáj, egy csöppet sem fáj.”

A mű egyértelműen szembefordul a hagyományos parasztábrázolással, de nemcsak az idealizálóval, hanem a naturalistával is. Cáfolja azt a képet is, amely a városi, az úri társadalomban él a faluról, a parasztokról. Jellemző az a jelenet, amelyben a hittanból megbukott kislány, Kara Juliskapróbál tanulni, de nem érti a tankönyv biblikus szövegét. Aztán örömmel talál egy érthető szöveget is, abban csak azt nem érti, hogyan örülhet valaki annak, hogy mezítláb járhat. (A szöveg Gárdonyi Gézától való.) Más nyelv a parasztságé, s nem azért, mert tájnyelv, hanem mert a hivatal és a magas kultúra nyelve ismeretlen marad számukra. Még a régóta a Dunán közlekedő Sophie gőzös nevét se tudják helyesen kiejteni, de nem is tanítja meg nekik senki. A falusi munkás kiszolgáltatottságát a két csendőrjelenetnél is döbbenetesebben mutatja meg Weisz úrparádéskocsisának viselkedése. Weisz úr pofon vágta az egyik fogatost, mire az rá akarna támadni az úrra, de a kocsis őt veri félig agyon. Az úr azért volt mérges, mert az ökörfogat „lassan” érkezett ki a tanyára. Lustának tartja a munkását, s ez az általános vélemény a parasztról a fővárosban is, amint azt egy kávéházi beszélgetésből kihallhatjuk. Ezt még a falusi jegyző is túlzásnak tartja, s hogy az írónak mi erről a véleménye, azt a mű már idézett zárlata Varga Mihály látástól vakulásig tartó munkájával ékesen bizonyítja. Ily módon az írói semlegesség, a szenvtelen tényközlésszerű ábrázolás mindvégig egyértelmű állásfoglalást közvetít.

Szociográfia: olyan társadalomtudományi mű, amely a szociológia tudományának eszközeit és módszereit használja fel, pl. szociológiai törvényszerűségeket vizsgál egy adott közegben. Mint irodalmi műfaj (irodalmi szociográfia) a dokumentum- vagy tényirodalom része, a tudomány és a szépirodalom határán áll. A magyar irodalomban a 30-as években virágzó műfaj; legjelentősebb képviselői: Illyés Gyula: Puszták népe, Nagy Lajos: Kiskunhalom, Féja Géza: Viharsarok című műveikkel, illetve, Szabó Zoltán, Erdei Ferenc, Veres Péter stb., a népi írók csoportjának tagjai.