A 20. században nincsenek egységes korszakok, korstílusok. Az irányzatok, törekvések párhuzamossága, egymásra épülő, időben is elhúzódó lépcsőzetessége jellemző. Ennek ellenére felismerhetők tendenciák, s egyes kisebb korszakok elkülöníthetők az irányadó jellegzetességek alapján.

A századforduló a 19. századi realizmus, romantika és szimbolizmus kései szakasza. Mindezt nem lehet pusztán irányzatok „lecsengésének” tekinteni, hiszen a legnagyobb alkotók hatalmas megújulást mutatnak fel műveikkel, amelyek kifejezetten 20. századi alkotások. Ilyen például Marcel Proust, Franz Kafka vagy Ady Endre életműve. Azt sem mondhatjuk, hogy e század eleji jelenségek igazi hatásukat tekintve keletkezési korukra korlátozódnak, ellenkezőleg: az említett alkotók igazán hatni az első világháború után kezdtek, sőt Kafka még később vált közismertté.

A kor hagyományújító törekvéseire használják a sokak által vitatott szecesszió fogalmát. A 19. századi francia líra kapcsán már esett szó erről az irányzatról, amely különböző elnevezésű áramlatok összefoglalása (Jugendstil, art nouveau ­ ar nuvó stb.) 1890 és 1910 között, és mintegy átmenetet képez a szimbolizmus és az avantgárd között. A vizuális művészetekben egyértelműbben megnyilvánult, mint az irodalomban, könnyebben megmutatkozhatott stilizáló, dekorativitásra törekvő hajlama, vezérmotívumokat kedvelése, de az irodalomban is jelen van, noha valóban nehéz a kései szimbolizmustól egyértelműen elhatárolni. Szecessziós jegyei vannak például Oscar Wilde, Rainer Maria Rilke, Émile Verhaeren, Stefan George munkásságának.A századelő irodalmi tendenciáinak az is sajátossága, hogy a hamarosan jelentkező avantgárd nem söpri félre őket, bár bizonyos mérvű hatást gyakorol számos idősebb alkotóra is: a kései realizmus átalakul 20. századi realizmussá (Thomas Mann, Ernest Hemingway, Mihail Bulgakov stb.).

Összefoglalóan avantgárdnak nevezzük a 20. század első évtizedeiben jelentkező újító művészeti irányzatokat. Ez az elnevezés nem mindenhol honosodott meg, van, ahol a modernizmuskifejezést használják, vagy váltogatják a kettőt. Az avantgárd első jelentkezését 1905 és 1910 közé tehetjük, fénykora a század tízes és húszas éveire esik, s a második világháború kezdete a mozgalmak lezárulását jelenti. Az avantgárdhoz azokat a körülhatárolt esztétikai, filozófiai, sokszor politikai nézetrendszerrel, programmal rendelkező áramlatokat, irányzatokat soroljuk, amelyek ember és ember, ember és természet megváltozott viszonyrendszerére keresik a választ, s eközben rendszerint mozgalomszerűen alakítanak alkotó csoportot, amely igen gyakran összművészeti és nemzetközi is egyúttal. A legismertebb ilyen irányzat, „izmus” a futurizmus, az expresszionizmus, a dadaizmus, a szürrealizmus, a konstruktivizmus, valamint az irodalomban csak áttételesen megjelenő kubizmus.

Az egymástól sokban különböző irányok közös kulcsszava az „új”: radikálisan meg kívánják újítani a művészeteket, a társadalmat s a művész és a társadalom kapcsolatát is. Az új hirdetése ellenére az egyes mozgalmak filozófiai-világnézeti alapja rendkívül heterogén, az új embert, az új társadalmat nagyon sokféleképpen képzelik el, s arról is másként vélekednek, hogy mi a művész feladata. Többnyire úgy vélik, hogy közelebb kellene kerülni a közönséghez, s eltüntetni a határokat az elit- és tömegkultúra között. Paradox módon azonban a legtöbb avantgárd mű és törekvés csak növelte ezt a szakadékot, és inkább csak az agitatív célú alkalmazott művészeti törekvések találtak nagyobb visszhangra az átlagközönség körében. Az avantgárd nagyjából egy időben több művészeti ágban jelentkezett: legnyomatékosabban a képzőművészetben és az irodalomban, aztán a színházban, zenében, táncban, építészetben, iparművészetben, alkalmazott művészetekben. Soha korábban ilyen gyorsasággal nem terjedtek új irányzatok. Ebben szerepet játszott az is, hogy a mozgalmak tudatosan nemzetközi jellegűek voltak, és ehhez a modern világ kedvező technikai feltételeket teremtett.

Az avantgárd időnként nem is akar művészetté válni, mert úgy vélik, hogy nem a művészet, hanem az élet, a tett a fontos, s hol a technika, hol az új rendű társadalom eszményítésének jegyében tekintik a művészetet „halottnak”. Esztétikai-poétikai szempontból heterogének az egyes irányok. Leginkább az a közös bennük, hogy az új nevében elvetik a régi normákat, poétikai eljárásokat. Hol az alkotó szubjektum kerül nyomatékosan a középpontba, hol pedig feloldódni szándékozik a kollektívumban. Hol a költői kép, a vízió a meghatározó, hol pedig a szikáran technicista, puritán szerkezet. Hol a hangsúlyozott tudatosság, hol a kihívóan vállalt véletlenszerűség. Hol a szélsőséges érzelemkifejezés, hol a személytelen tárgyiasság. Hol a mozgás, a dinamizmus, a változékonyság, hol a vágyott új lehetséges stabilitása, biztonsága. Hol a Rend sugallta teljességeszmény, hol a Rendetlenség diktálta töredezettség. Hol a nyelv szikársága, csontvázra csupaszítása, hol korábban nem is sejtett kapcsolatok feltárásának igénye. Hol a modernség mindenáron való hajszolása, hol az ősi, a primitív iránti kihívó vonzódás. Hol a groteszk, hol az idillikusan áttekinthetőnek mutatott világszemlélet. S lehetne még sorolni az ellentéteket, amelyek nemegyszer egy időben, egyetlen irányon belül is megmutatkoznak.

Az avantgárd első jelentkezései pontos dátumokhoz köthetők. A futurizmus első kiáltványa 1909-ből való. Az expresszionizmus mozgalmának kezdetét egyesek az 1905-ösDie Brücke, mások az 1911-esDer blaue Reitercsoportosulással jelölik. Picasso 1906—1907-ben festette az Avignonikisasszonyokat, ez a mű jelenti a kubizmus kezdetét. A dadaizmus 1916-ban indult, a szürrealizmus 1922-ben, a konstruktivizmus pedig a tízes évekbeli előzmények után a húszas évek elején bontakozik ki.

Nemzetközi jellege, a többnyelvű, a nem anyanyelven alkotó, a több műfajú művészek gyakorisága ellenére az avantgárd nemzeti és népi jelleget is ölt, s ez főként a kisebb népekre, illetve az akkor kevésbé jelentős irodalmakra jellemző. Ez a kötődés is segített abban, hogy az egyes alkotók az áramlatok meggyengülése, az avantgárd hullámok lefutása után visszataláljanak anyanyelvük irodalmához, s az avantgárd számos tapasztalatával gazdagabban az újrealizmus alkotásai valóban modernek lehessenek. Az avantgárd tehát korántsem zsákutca, amely csak megszűntetve, technikai eszközeinek korlátozott felhasználásában él tovább, hanem az egyetemes művészettörténet mindent áthatóan újító áramlatcsokra. Nem szélsőségei, túlzásai, tévedései, művészetellenes programjai és nem-művészi termékei minősítik, hanem az a szellemiség, amely így vagy úgy, de minden fontos kortársat megérintett.

Modernizmus: a 20. század első évtizedeiben jelentkező újító művészeti irányzatot nevezzük modernizmusnak, más néven avantgárdnak

Szecesszió: elszakadás, kivonulás /gör.-lat./; a XIX. század végének és a századfordulónak jellegzetes túldíszített irányzata, a hivatalos vagy akadémikus stílussal szembeforduló irányzat

Romantika: a XIX. század első felében induló, minden művészeti ágra kiterjedő irányzat, világszemlélet és életérzés; nemzeti, történeti érdeklődés, egyéniség és eredetiségkultusz, a szabadság tisztelete jellemzi, formai kérdésekben a szabálytalanságot kedveli, az irodalmi művekben a műfajok és hangnemek keveredésére törekszik. A harmónia helyett a diszharmónia, a szépség helyett a fenségesség, az egyensúly helyett a szélsőségesség mellett foglal állást. Az ész, a ráció helyett a szenvedély és irracionalitás jogait hirdeti Az egyes nemzeti irodalmakba akár több nemzedéke is létrejött (pl. az angol irodalomban: a „tavi költők” nemzedéke; Burns, Blake; Byron, Keats, Shelley; a német irodalomban: Goethe, Schiller; a heidelbergi romantika; a berlini romantika képviselői)

Realizmus: 1. esztétikai értelemben a társadalmi valóságot belső összefüggéseiben, mozgásában, lényeg és jelenség egységében megjelenítő ábrázolási mód; 2. stílus- és irányzattörténeti értelemben a XIX. század közepén kialakult irodalmi és képzőművészeti stílusirányzat, korstílus; amely az élet dolgainak kendőzetlen, valósághű bemutatását tűzi ki célul (a szerző a valóság objektív megfigyelője, szenvedélyektől mentesen ábrázolja tárgyát --„az író olyan legyen, mint az orvos”), rendszerint bírálja a kor társadalmi rendszerét; a romantika mellett, sokszor vele együtt jelenik meg az irodalomban; írói magatartására a szenvedélymentesség jellemző, módszere a tipizálás és a részletrajzok alaposságára való törekvés.

Art nouveau: a francia századforduló művészeti iránya, a szecesszió

Jugendstil: a szecesszió német elnevezése

Avantgárd: avantgarde = előörs, élcsapat (fr.); modernizmus; a XX. század tízes éveiben kibontakozó modern művészi törekvések és irányzatok gyűjtőneve

Szimbolizmus: a modernség művészi irányzata; a valóság ábrázolása helyett a szerzők lelki állapotuk vagy hangulataik kifejezésére törekednek; legfőbb költői eszköze a szimbólum. Jellegzetes képviselői: Baudelaire, Verlaine, Rimbaud, Ady.