A fantasztikus ábrázolásmódnak nagy hagyományai vannak mind a triviális, mind a magasztos, mind a kísértetes elbeszélő hagyományban. A regény sajátossága, hogy e téren is mindhárom rétegből merít, s ezzel is elősegíti, hogy Woland alakja és szerepe sok jelentésű legyen. Az ő értelmezéséhez kulcsfontosságú a mottó Goethe Faustjából:

...Kicsoda vagy tehát?

Az erő része, mely

Örökké rosszra tör s örökké jót művel.

(Jékely Zoltán fordítása)

Az idézet sejtetni engedi, hogy a Faust-típusú emberiségköltemények sorába tartozik a regény, s hogy Mefisztó modern alakmása nem a gonosz megszemélyesítője elsősorban, hogy a Sátán nem ellenpontja Istennek, a rossz a jónak, hanem kiegészítője: csak együtt adják ki az Egészet, a világot, az embert. Amikor Margarita visszakapja a Mestert, s ott találják magukat a régi lakásban, az asszony eleinte aggódik, hátha ez is látomás csak. De „semmi sem tűnt el, a mindenható Woland csakugyan mindenható volt”. S amikor isteni küldöttként megjelenik WolandnálLévi Máté, Jesua tanítványa, így hangzik megszólítása: „Hozzád jöttem, gonoszság szelleme, árnyak fejedelme”; mire Woland így válaszol: „Úgy ejtetted ki a szavakat, mintha nem ismernéd el az árnyékot, sem a gonoszságot. De légy szíves egy pillanatig eltűnődni a kérdésen: mivé lenne az általad képviselt jó, ha nem volna gonosz, és hogyan festene a föld, ha eltűnne róla az árnyék? Hiszen árnyékot vet minden tárgy, minden ember, kivétel nélkül. Csak nem akarod megkopasztani a földgolyót, hogy eltávolítsál róla minden fát, minden élőlényt, csak azért, hogy fantáziádat kielégítsd, és elgyönyörködhess a kopár fényben?”

Woland tehát nem a jóval kibékíthetetlenül szembeállított rossz képviselője. Azt képviseli, hogy a természeti és az emberi lét az ellentétek szembenállása mellett azok egységét is magába foglalja. Alakja az Isten-elv megkettőződése, s ezt legszemléletesebben cselekedeteinek a jóság elvét érvényesítő, igazságot osztó sorozata fejezi ki. A regény világképében megjelenik egyrészt az Isten-elv, az eszme, az idea, amely nem cselekvő, hanem önmagát képviselő szimbólum. Ez testesül meg az ókori regény Jesuájában, ez az „Ő” küldi Lévi Mátét Wolandhoz, hogy közölje az isteni kérést a Mester sorsával kapcsolatban, s végül a moszkvai jelen időben leginkább – bár korántsem teljes körűen – maga a Mester képviseli ezt az elvet. Azzal, hogy megírta a Jézus-regényt, s azzal is, hogy ezzel mintegy befejezte küldetését („Kezemben a kézirattal kiléptem az életbe, és életem ezzel véget ért”).

E nem-cselekvő, kifejező, felmutató elv mellett megmutatkozik a cselekvő-igazságosztó funkció is Woland alakjában, aki ugyanakkor természetesen a halál jelképe is, de korántsem ebben merül ki hatalma. E két elv a regényben egymásrautaltan létezik, akárcsak az élet és a halál, a jó és a rossz az emberi életben. Ez a fajta szemlélet fejeződött ki pl. a görög mitológiában is, ahol Zeusz, Hádész és Poszeidón egymás testvérei voltak. Az olümposzi korszak mitológiájában Hádész egyenesen alakváltozata Zeusznak. Némileg rokon e szemlélettel Goethe Mefisztó- és Madách Lucifer-képe is.

Egy ókori műfajnak, a menipposzi szatírának is egyenes ági leszármazottja Bulgakov regénye. Menipposz(Kr. e. 4­3. sz.) görög író műveiből ugyan semmi nem maradt fenn, de azok hatásuk alapján részben rekonstruálhatóak. Műveiben keményen ostorozta az emberi életnek és a filozófiai gondolkodásnak az ellentmondásait, sokszor alkalmazott fantasztikus helyzetet (alvilágjárás, mennyei utazás). A római irodalomban Lukianosz, Seneca, Petronius alkották meg a legjelesebb menipposzi szatírákat. A műfajt a filozofikusság, a szatirikusság és a tartalmi-formai polifónia határozza meg, akárcsak Bulgakov regényét. A Mester és Margaritaparabolának, szimbolikus regénynek is tekinthető, s besorolható a Biblia-apokrifok, a faustiádák, a művészregények közé is.

Emberiségköltemény: enciklopedikus igényű összegző műfaj; olyan nagyszabású alkotás, mely a műfaji, műnemi kereteken túllépve egy korszak egészét társadalmi, művészi, filozófiai értelemben összegzi (pl. Dante: Isteni színjáték, Goethe: Faust, Madách Imre: Az ember tragédiája).

Immanuel Kant: (1724–1804), német filozófus.