Jelentős alkotóink közül nemcsak a leghosszabb, de a legkülönösebb életút is Márai Sándoré (1900–1989). Már a harmincas években egyike nemzedéke legismertebb és leginkább elismert íróinak, mégis, második és végleges emigrációjától (1948) tudatosan és következetesen kiiktatják műveit a hazai szellemi életből, s haláláig nevét is alig ejtik ki. Nemcsak emigráns létének és következetes bolsevizmusellenességének köszönhető ez, hanem annak is, hogy ő volt a létező valóságos és elképzelt ideális magyar polgárság legkövetkezetesebb irodalmi képviselője, s erről az osztályról sokáig semmi jót sem lehetett állítani. Márai a polgárságot kritikusan szemlélte, ugyanakkor eszményítette is. Számot vetett a kérlelhetetlen 20. századi történelmi változásokkal, de a klasszikus polgári eszményeknél értékesebbet nem talált, ezért kötelességének tartotta, hogy íróként azokat képviselje. Világképét a 18–19. század nagy eszményei formálták, de átlátta a valóság korlátozottságát, a szellemi élet, az irodalom szerepének térvesztését. így vált „irodalmi” íróvá, aki szakmájába, a megalkotandó életműbe menekült, s ezzel Kosztolányi Dezső mellett és után korai képviselője lett a homo aestheticus eszményének.