Márai Sándort országos hírű és divatos íróvá az Egy polgár vallomásaitette. A mű két része 1934-ben, illetve 1935-ben jelent meg. A vallomás a naplóval és az önéletrajzzal együtt a legszemélyesebb epikai műfajok közé tartozik. A mű címe erre a műfajra is utal, ugyanakkor az olvasó erőteljesnek érzi az önéletrajzi jelleget is, annak dacára, hogy nincsen folyamatos időrend, és hogy az elbeszélt életszakaszból kimaradnak a háborús évek s a forradalmak is. S bár a szerző tudomásunk szerint csak a negyvenes évektől vezetett rendszeresen naplót, a műfaj egy sajátos változatának készülődése ebben a műben is egyértelműen megmutatkozik, főként a második részben. Márai későbbi naplójegyzetei soha nem életrajzi eseményeket rögzítenek elsősorban, hanem szellemieket és még inkább azok reflexióit. Ez a tendencia újságírói munkájának is a lényegéhez tartozik már, s nem nélkülözhetik a vallomások sem. Az első rész figyelmes tanulmányozója ugyanakkor szociográfiai jelleget is észlel: az „igazi” kassai polgárság társadalomrajza bontakozik ki előttünk, s ez, valamint a személyiségtörténet folyamatosan egymásra utal. A társadalomrajz nemcsak a miliő értelmében részletező és lényeges, hanem az eredetre vonatkozóan is: egy olyan osztály, réteg fejlődésrajza mutatkozik meg itt, amelynek éppen ilyenként való folytathatatlansága belengi már az első részt is, de a befejezettség elementáris élményét majd a mű második része közvetíti.

Az első kötetnek is van ugyan személyiségre vonatkozó fejlődésrajza, hiszen a kisfiú kamasszá válik, fel is lázad, előbb az iskolai lelkiatya, majd a szülői ház ellen. így az otthon védettségéből végleg ki kell kerülnie a rideg és könyörtelen világba. Az igazi nevelődési, fejlődési regény a második kötet.

A vallomás személyessége szinte megkívánja az egyes – olykor a többes – szám első személyű előadásmódot, a mű címének első fele mégis elszemélytelenít: az „egy polgár” akárki lehetne e rétegből. Általánosító erejű ez a fogalmazásmód, amely nemcsak a szociográfiai jelleg felé vezet az önéletrajziságból, hanem a regényszerűséget is erősíti. Ez esetben is helytelen volna az elbeszélőt azonosítani az íróval: még az életrajzi tényanyag nagy fokú azonossága sem indokolja ezt, sőt éppen az eddig részleteiben senki által nem kutatott eltérések kelthetnek gyanút. S az író jegyzetét sem tekinthetjük csupán a szemérmesség szokásos jelének: „E regényes életrajz szereplői költött alakok: csak e könyv oldalain van illetőségük és személyiségük, a valóságban nem élnek és nem is éltek soha.” Az Egy polgár vallomásait tehát nyugodtan olvashatjuk regényként is: a polgárság, egy háborúban felnövekvő nemzedék és egy érzékeny értelmiségi sorstörténeteként.

Fejlődésregény: a főhős testi, szellemi és lelki fejlődését követő, azt bemutató regénytípus, rendszerint tanító szándékú (pl. Fielding: Tom Jones, Goethe: Wilhelm Meister tanulóévei).

Vallomás: epikus műfaj, amelyben a szerző saját életét vagy annak egy részletét, esetleg személyiségének, jellemének, világszemléletének kialakulását vagy változásának folyamatát mondja el; legfőbb jellemzője az őszinteség és a szubjektivitás, a lélek rejtett titkainak feltárása; a műfaj megteremtőjének Szent Ágoston Vallomások című műve tekinthető, jelentős pl. Rousseau: Vallomások, Tolsztoj: Gyónás és Rákóczi Ferenc latin nyelvű vallomásai.

Kulcsár Szabó Ernő : Klasszikus modernség-kartéziánus értéktávlatban. Márai-ételmezések, 1990 (In: Új Írás 1990.5.sz)

Balassa Péter : A kontempláció mint kaland. Márai-ételmezések, 1990 (In: Új Írás 1990.5.sz)