Márai Sándor életműve igen terjedelmes, s ebből is következően egyenetlen. Szemléletmódja és jellegzetes stílusa modort teremtett, de a fáradtabb pillanatokban modorossá tette munkáit. A legtöbb értékelés mai napig az Egy polgár vallomásait (I–II., 1934–1935) s annak is főként Első könyvét tekinti legtökéletesebb művének, de sok más munkája is ennek közelében említhető.

Közülük az egyik szinte egész életét végigkíséri. Arról a regénysorról van szó, amely szintén a polgárság világát ábrázolja. E témához való írói vonzódásának és e vonzódás látószögének korai jelzése, hogy emigrációjának kezdetén már le szeretné fordítani Thomas Mann nagy regényét, A Buddenbrook házat. Márai regénytrilógiájának részei a Zendülők (1930), a Féltékenyek (1937) és a Sértődöttek (I–II., 1947–1948, a második részt bezúzták). Ezeket 1989-ben A Garrenek műve összefoglaló címmel adta ki. Ennek bevezetőjében írta: „A »polgár« a korszerű vitában volt groteszk mumus, nevezték burzsujnak, hasas és torz embernyúzónak. Hallgattak arról, hogy a polgár a feudalista társadalmi rend letűnte után alkotott egy civilizációt. Elhallgatták, hogy szerepe volt: az alkotás. A középosztály, amely az eltömegesedett és technikailag öncélúsodott világban a polgárt követte, már nem alkot, csak fogyaszt, »konzumál«, megteremtette a konzumcivilizációt. A polgár csodálatos városokat alkotott: az eltömegesedett világban a középosztály a városokat megtömte cementbe burkolt légköbméterekkel, melyeket lakásnak neveznek. Mi volt a Garrenek műve? ....Légkör. Valami atmoszferikus, amiben az emberi élet a létezésen túl értelmet és rangot kapott.” Az írói életműnek ezt a harmincas években még csak formálódó lényegét már akkor fölismerte Schöpflin Aladár: ”A világ bomlása az embertípus megváltozása révén, a nagy hagyományszakadás, amely a történelmileg megváltozott életben eltakarítja a réginek a romjait – ez Márai ősélménye, ennek történetírója akar lenni. Végeredményben a polgári társadalom csődjének az írója. Emberei nem állnak már szilárd talajon sem az anyagi, sem az erkölcsi vagy szellemi életben, azt a nagy tengerrengést, melybe a háború utáni emberiség került, ő írta meg legvilágosabban.” (A magyar irodalom története a XX. században, 1937).