Napló 1943-1944 (részletek)

Sz. meglátogat Genfből jövet, s megkérdi, hasznos lesz-e Magyarország számára, ha kiadják franciául, ahogyan tervezik, Illyés önvallomását, a "Puszták népé"-t? A hivatalos aggályok és ellenérvek a régiek és ismerősek: ellenségeink kihasználják majd mindazt, amit az író a magyar zsellérek sorsáról írt stb.

Azt hiszem, ellenségeink Illyés könyve nélkül is tudják és elmondják mindazt, amit a feudalizmusról és a magyar zsellérekről tudni és mondani lehet. A kérdés, ebben a fogalmazásban, gépies és reménytelen. Az író számára egyetlen parancs van csak: elmondani az igazságot, melyet megismert, mely ég a szívében, melyet el kell mondania, máskülönben minden szava hazugsággá torzul, a közömbös szavak is. Mit kezd a világ a kimondott igazsággal? Ez a világ dolga. Nem hiszem, hogy valaha is ártott egy nemzetnek az, amit legjobb fiai világgá kiáltottak megismerésben és igaz-

ságban. Nem hiszem, hogy Széchenyi "ártott" Magyarországnak, mikor hazájáról vallani kezdett. Gyógyulás nincs diagnózis nélkül.

*

Két nap, mikor nem bírok odafigyelni olvasmányaimra. Egy csavar nem működik, a légköri nyomás valamilyen katasztrófát idéz föl a világban, s valahol, egy agyvelőben a szerkezet nem tudja érzékelni Platón szavait, sem az újságok híreit. E két napban történelmet olvasok és történelmet élek: Szicíliát megtámadták az angolok. A földrész sorsa, melyhez tartozom, nagyon hosszú időre eldől e napokban. Olvasok, dolgozom, órarend szerint, ahogy tudok, mint egy őrült, aki hisz a rögeszméjében, a pillanatokban is, mikor a földrengés összedönti körülötte a világot. S azt hiszem, ennek az őrültnek igaza van, bennem és minden emberben, aki pontosan teljesíti kötelességét, végzi feladatát e napokban. Szicília, Európa sorsa, az angolok támadása, mindez múló dolog. A gondolat és a munka megmarad. Lecsavarom a rádiót, mely hírül adja, hogy a megszállók elfoglalták Szirakúzát, s visszaülök asztalomhoz, Platónt olvasni és dolgozni. S mindezt nem érzem menekülésnek, sem mesterséges magatartásnak. Mesterséges lenne, ha lelkendeznék, mert Szicíliát vagy Vámosgyörköt elfoglalta ez vagy az. Ez a világ dolga. Az én dolgom, hogy összeillesszem az alany, állítmány segítségével a fogalmakat – akkor is, vagy éppen akkor, ha összedől a világ.

*

Minden, amit az emberek csinálnak, így a forradalom is valahogyan elviselhető addig, amíg az emberi természet szerint történik. Danton forradalma, akármilyen véres: emberszabású, mert emberszerű. Szenvedélyek és emberi helyzetek ütköznek a nyaktiló körül. Egy emberi vállalkozás akkor lesz elviselhetetlen, mikor nem az emberi természet törvényei szerint, hanem egy Elv eszméje szerint iparkodik megszervezni, fegyelmezni a társadalmat. Sieburg "Robespierre"-je – eltekintve dagályától és nehézkes pátoszától: lelkiismeretes és nagy tárgyi ismerettel írott könyv! – pontosan megmutatja, mint bukott el a francia forradalom a pillanatban, mikor Robespierre és Saint-Just egy irtózatos erejű, de emberszabású vállalkozást embertelenné akartak nevelni, mert egy Elvhez – a Néphez mint fogalomhoz – akarták idomítani. Az emberek csak emberi módon tudnak aljasok és hősök lenni. A megváltás is akkor kell csak nekik, ha emberszabású.

Egy napon feláll majd egy hős és kimondja, hogy minden emberi – egyéni és közösségi – vállalkozás igazi célja nem az Állam, nem a Párt, nem Európa, hanem az ember maga, a személyiség. Róla is szó van. Ezt az embert agyonverik majd. De ez lesz az első, igazi forradalmár. S ha megértik, amit mond, ez lesz az első, igazi forradalom a világon.

*

Az írói munka... Mennyi félreértés e fogalom körül! Látom a kíváncsi vidéki pillantásokon, hogy nem felelek meg az eszménynek, melyet rossz költők és a színházi hetilapok riportereinek közlései nyomán az íróról mint munkásról és mint társaslényről alkottak. Nem élek "regényesen", nincsenek lengő fürtjeim s pontosan fizetem a számlákat.

Ha tudnák, milyen másféle a kaland, melynek gyanús visszfényét az írók homlokán látni vélik! Ez a kaland nem más, mint a kényszermunka egy neme. órarend. A legszigorúbb napirend. a társaséletnek, étkezésnek, igen, a nemi életnek is az írás szolgálatában való szabályozása. Reggeltől estig előkészület arra a másfél, legföllebb két órára, mikor dolgozni tudok. Gyümölcsöt azért eszem, hogy dolgozni tudjak – holott nem szeretem –, bort azért nem iszom, hogy dolgozni tudjak – holott szeretem. Olyan takarékosság az idővel, mely véges – míg a feladat végtelen –, melyet nem érthet meg senki, aki nem ismeri ezt a parancsot. Nő vár? Várjon. A világ vár? Várjon. Az irtózat ez. De erről nem tudnak.

*

Illyés Gyula rikkantó kürtszava a Magyar Csillagban: a magyart ezer éve gyűlölik a világban. Miért?

A feltevés túlzott. A magyart nem gyűlölik a világban, inkább csak megmosolyogják. Van benne valami reménytelenül divatjamúlt; mintha ma is zsinóros dolmányt viselne és delizsáncon utazna, pirosbugyogós hajdúval a bakon. A magyart, ha a világba megy, hamar megbecsülik és megszeretik; nemcsak a vasmunkásokat és bányászokat, mint Illyés írja, hanem az orvosokat, mérnököket, tudósokat is, mert felfogásuk gyors, kapcsolásuk hamaros, mert tehetségesek és modoruk kellemes. Amit lenéznek bennünk, amit megmosolyognak rajtunk, az társadalmi életünk jellegzetes magatartása: a dzsentriből és a sváb–zsidó–szláv–magyar középosztályból habart

neobarokk úrhatnámság, levantei túlöltözködés, túluraskodás, túlviselkedés, túleurópaiaskodás. S ez valóban nevetséges. De ez a réteg tartja kezében a hatalmat, ez diktálja az ízlést, divatban, irodalomban, politikában. Övék a felelősség; s a nemzeté, amely ezt tűri.

*

Az oroszok, a bolsevizmus, az egyén felelőssége... Hát feleljünk.

Soha nem dolgoztattam másokat, nem éltem mások munkájának "profit"-jából. Én csak magamat dolgoztattam, látástól vakulásig, s nem kaptam soha egyetlen fillért sem, amit nem a közönség fizetett nekem, önként, munkámért. Ez az igazság. "Kizsákmányoló" tehát nem vagyok.

írásaimmal "nem szolgáltam a dolgozó tömegek ügyét"? Ez nagy kérdés. Én írásaimmal csak egy módon szolgálhattam a dolgozók ügyét: ha pontosan úgy írom meg azokat, ahogyan megírtam. Nem tehettem mást, mert másként elárultam volna az irodalmat, tehát becsaptam volna olvasóimat. A dolgozó tömegek dolga, hogy olyan társadalmi rendet teremtsenek, melyen belül módjuk és műveltségük van az irodalomhoz: ez a tömegek vezetőinek, a politikusoknak feladata.

"Polgári író vagyok." Ez igaz. Polgári családból születtem, polgári műveltségben nevelkedtem. De az európai polgárság nagyon sokat adott az emberiségnek. Ha pusztul ez a réteg, pusztuljak vele.

A francia lapok újévi példányaikban vezető helyen idézik "Röpiratom"-nak a franciák európai szerepére vonatkozó szakaszát. Minden sort vállalok, ma is, a jövőben is. A franciák szerepe nem az imperializmus, hanem a szellemi vezetés. Nem a mennyiség, hanem a minőség feladata az övék.

Talán eljön az idő, mikor Magyarországon is megértik, mit akartam mondani a "Röpirattal", mely miatt a totalitárius eszmékkel kacérkodó nyilasok majdnem agyonvertek. Azt akartam mondani, hogy Magyarország is csak a minőség igényével élhet és maradhat fenn az új Európában; nincs módunk középszerűnek lenni. De mennyire fájt ez itten az érdekszövetkezeteknek, melyek oly mohón profitáltak a középszerűségből!

*

Május. Virágos fák. Ez az illatos fölény és magasztosan közömbös következetesség, mellyel a természet leborítja az emberi nyomorúságot: csaknem dühítő.

Nem segít semmi: mindent személyesen meg kell élni, testünkön, a valóságban; hogy megértsük. Mindaz, amit a lengyel, osztrák, német zsidók sorsáról hallottunk ez években, ködkép volt csak. De mikor először láttam – a budapesti Vörösmarty téren – amint egy embert két Gestapo-katona vitt a teherkocsi felé, megértettem a valóságot. S most, mikor az ablak előtt vonulnak ezek a sárgacsillagos férfiak, nők és gyermekek, cipelik a ványadt csomagokat, hogy ötezrével, tízezrével összezsúfolva éljenek valamilyen bizonytalan – attól tartok, nem is bizonytalan! – sors felé, amint elhagyják otthonukat, munkájukat – miért?! –, hogy tengődjenek putrikban és barakkokban a városszéleken, kétheti élelemmel, pénz nélkül, kereset nélkül – miért?! –, most végre értem. Mindezt látni kell, személyesen.

Az emberi léleknek nincs igazi fantáziája. Csak a valóságnak van fantáziája.

Szégyen élni. Szégyen a napon járni. Szégyen élni.

És mégis: aki nem tud megőrizni e szörnyűségek közepette lelkében egyfajta közönyt: nem tud igazságos maradni, tehát nem tud másokon és magán sem segíteni.

*

Vajon hol az elit, melytől Ortega y Gasset remélte, hogy megfékezi, neveli, erkölcsre tanítja az ösztöneitől megvadult tömegembert? Valahol van, ez bizonyos. Rejtőzik. Iparkodik színtelen maradni, kézitáskájában, a légoltalmi óvóhely- csomagban őrzi a szent tekercseket, kéziratokat...

Ez az elit halálosan fáradt. Nem tudja senki, aki nem élte át, mit kellett elviselni – és elhallgatni! – az elmúlt tíz esztendőben. Ha eljön a pillanat, mikor szólani lehet, nem lesz már ereje megszólalni.

Nem hiszek többé abban, hogy bármilyen műveltség tartósan nevelni és fegyelmezni tudja a legalacsonyabb emberi ösztönöket és indulatokat. Nem hiszek abban, hogy az ember másképpen is tud méltányos és igazságos lenni, mint gyávaságból, szükségből vagy pillanatnyi érzelmességből.

Mind jobban hiszem, hogy a legtöbb, amire ember képes, az igazi emberi hősiesség nem más, mint a föltétlen, alkura képtelen pártatlanság. Ez az igazi emberi nagyság.

Egyfajta Rodostóban él ma minden író. Rendkívüli erő kell hozzá, hogy e belső számkivetésben ne sorvadjon el mindenfajta alkotóerő. S ne meneküljön a szám-

űzött esztelen kényszercselekedetekbe.

*

Milyen lesz a jövő?... A "fordulat"?... De hiszen már itt van a jövő! Lehet-e más, mint a jelen folytatása, következhet ebből a jelenből másféle jövendő, mint amelynek csíráit e korszak hordja és érleli? Feltehető-e, hogy valamilyen katonai vagy társadalmi esemény másféle jövőt szül, mint ami a fellázadt ösztönök rémuralmának és a megkínzott tömegek bosszújának nászából születik? A jövő pontosan következik e jelenből. Zsidókérdés helyett lesz majd osztálykérdés vagy német-kérdés, – s minden pontosan olyan lesz, amilyen e feltételekből következően lehet.

*

Ha visszagondolok az elmúlt tíz, tizenöt esztendő magyar "irodalmi életé"-re, oly utálat fojtogat, mely csakugyan megkönnyíti valamelyik elkövetkező pillanatban, hogy ne sajnáljam elhajítani ezt a rozzant töltőtollat. Amit Csortos, a színész "a kóristák rémuralmá"-nak nevezett, az irodalomban a féltehetségek, a nyavalyatörős firkászok szemérmetlen nyelvelése volt; oly megalázó, mintha egy elmegyógyintézet egyik osztályán irodalmi kávéházat rendeznének be, s ott kellene élni... Ezek a "népiek", akik úgy ágáltak hiúságukban és sértődöttségükben, mint a kivénült színésznők, ezek az "urbánusok", akik lexikális műveltséggel pótolták azt, ami tehetségükből és jellemükből hiányzott, s mindenütt az igazi tehetség nagylelkűségének hiánya... ó, ez a förtelem! S ebben éltem. Uram, megértem, hogy megutáltad és meg-

ítélted az egészet, s a társadalmat is, melyből mindez kinőtt és amelyhez tartozott.

*

Valaki megkérdez, nem gondolom-e, hogy túl kell élnem mindazt, ami van és következik, mert még "feladatom" lesz a jövőben?

Jó lelkiismerettel és határozottan felelhetem, hogy ebben a "feladat"-ban nem hiszek. Az elmúlt huszonöt évben mindent elkövettem, hogy legjobb hitem és tudásom szerint szolgálhassam, s szélsőbaltól szélsőjobbig mindenki sietett félreérthetetlenül tudtomra adni, hogy ennek az országnak nincs szüksége reám s a magamfajtákra. Ezt így írták le, százszor és százszor, szó szerint. Nem sértődtem meg; csak éppen megfogadom a szíves tanácsot... Mit akartam én? Művelni magam, hogy másokat művelhessek; minőséget akartam. De ez az ország semmitől nem fél úgy, mint a minőségtől, s az igazi műveltségtől, amely valóban hősiesség. Nem akarok tehát "szolgálni". Majd csak élek, amíg és ahogy lehet, s megmaradok a zsenik és próféták között "író-iparos"-nak, ha még lehet. Nincs más célom többé.

*

Menteni, magyarázni nem tudjuk, ami történt; de bevallani, elmondani igen. S e nemzedéknek ez lesz a feladata. "Aki dudás akar lenni, annak pokolra kell menni." Most elmentünk a pokolba. A dudások szólaljanak meg.

Mit mondhatnak még? Azt, hogy ilyenek voltunk és vagyunk; s ezért és ezért vagyunk ilyenek. Azt, hogy valamikor mások is voltunk; s ha a pokolból egyszer még napvilágra jutunk, talán mások leszünk. Mi történt itt, huszonöt éven át? Egy érdekszövetkezet, a feudális nagybirtok védelmében, Trianon ürügye alatt prolongált huszonöt éven át egy rendszert, mely finom és kevésbé finom terrorral elnyomott, elsikkasztott mindent, ami minőségi törekvés volt. Mindenki zsidó volt, vagy zsidógyanús, vagy zsidófeleséges, vagy dekadens angol- és franciabarát, szabadkőműves és kommunista, akit joggal lehetett gyanúsítani, hogy minőséget akar. Az érdekszövetkezet nem akart minőséget; Kolozsvárról és Kassáról kiabáltak, hogy itthon ne változzon semmi, s nem mondhatta el senki, hogy Kolozsvárt és Kassát csak úgy lehet visszaszerezni, ha itthon olyan minőségi Magyarországot építünk fel, melynek vonz-

ereje van a környező államok népeire és az elszakított magyarságra is. A csehek, a szerbek, a románok minden írójukkal, festőjükkel, szobrászukkal büszkén szaladtak a világ elé, lelkendezve mutatták tehetségeiket. A mi külföldi követségeinken úgy fogadták a bekopogtató, vándor magyar írót, művészt, szellemi embert, mint a szolgabíró fogadja a rapportra berendelt zsellért.

Mindezt el kell mondani; itthon is, a világnak is. Ezért kell viselni azt a másik sárga foltot, amelyet most már magyar nemzedékek kényszerülnek majd a világ előtt viselni. S keresni egy tantermet, egyfajta elemi iskolát nyitni, ahol új magyar nemzedékeknek megmagyarázzák szellemi emberek az alapfogalmakat: a haza, a nemzet, az állam, a társadalom és a világhoz való emberi, nemzeti viszony alapfogalmait. Turulistáknak beszélni arról, mit mond Théophile Gautier Baudelaire- ről, aki talán más is volt, mint ezt a turulisták huszonöt éven át hitték... Mindent elölről kezdeni.

*

Ha mindabból, ami most történik velünk, egyfajta anarchia lenne Magyarországon; természetesen el kell fogadni, mint a végzetet. A felelősség mindazok számára, akik az elmúlt huszonöt évben elmulasztották a tisztességes megelőzés társadalmi kötelességeit, rendkívüli.

De az idő mindenképpen feladta a leckét: én az európai humanizmusban hittem, s abban a polgári szocializmusban, mely minden dolgozó számára tisztességes életszintet, szabadságot és műveltséget nyújt. Tehát nem ez önző, kapzsi és műveletlen magyar középosztályban, hanem a másikban, mely Európát építette, s melyből a Felvidéken és Erdélyben élt néhány nemzedékrevaló. Ha ez a szándék kipusztul a magyar életből, vele kell pusztulnom.

Most, mikor a magyar középosztály rossz lelkiismerettel selypeg és csomagol, nincs itt az ideje, hogy bűneit fejére olvassuk. Aki bűnös, meneküljön, vagy bűnhődjön; sorsuk nem érdekes többé. A lecke ennyi: marad-e még szellemi ember, aki Magyarországot vissza tudja rántani egy végzetes fordulat mélységeiből az európai életszintre, a méltányos és alkotó demokrácia szintjére? Ez a dolgunk, ha élünk még. A többi éppen úgy konjunktúra, mint volt az a másik, amely most letűnt.

*

És meg kell írni a "Polgár vallomásai" harmadik, befejező kötetét. Ez álmatlan éjszakákon e kötet szerkezetén gondolkozom.

Ritkán adja meg a sors írónak, hogy egy nagy témát, melyhez legszemélyesebb köze van, a valóságban is megélhet, végigélhet, végső kifejletében is megismerhet. Ezt az osztályt, a magyar polgárságot, melynek életformájába beleszülettem, láttam, megismertem, minden vonatkozásában, gyökeréig megvizsgáltam; s most látom

szétesni az egészet. Ezt a szétesési folyamatot megírni: talán életem egyetlen, igazi írói feladata. Megírni az elmúlt huszonöt esztendő bomlási folyamatát. A finom szűrőket, melyeken átszűrtek, hivatalosan és nem hivatalosan, minden igazi tehetséget. Ahogy megszelídítettek, megfélemlítettek, domesztikáltak minden versenyképes egyéniséget. Ahogyan elkezdettek jelvényesdit, törzsasztalosdit, világnézetesdit játszani. S ahogy az egészből vad rablókaland lett és a teljes pusztulás.

*

Mint a vihar, olyan ez; s az is, vihar. S mindez, mikor az oroszok már a külvárosokban vannak. S a magyar nácik még mindig szájalnak, rabolnak, fenyegetőznek. El akarják hajtani a férfiakat. Nem találkoztam e napokban egyetlen emberrel, aki ne "lógna", ne élne törvényen kívül. A rendőrség, a tisztiorvosok rendkívül tisztességesek; mindenkinek segítenek. A szakadás teljes: egyik oldalon a nyilasok, másik oldalon a magyar társadalom egésze. Munkások, szocialisták, kommunisták, legitimisták, polgári pártok, zsidók, keresztények, mindenki a másik oldalon, szemközt a söpredékkel.

S ugyanakkor, e teljes bomlásban: – két forradalmat láttam, a berlini Spartacust és az 1919-es magyar kommunista kísérletet, de ahhoz hasonlítva, ami ma történik, mindkettő gyermekes tréfa volt! – még mindig valamilyen gépies rend a városban. E forró talajon döcögő villamosok közlekednek és fásult emberek járnak dolguk után. Áru nincs, étel nincs, fűteni nem lehet, a gáz nem ad lángot, a vendéglők nem tudják megfőzni a hadimenüt; s mégis él az egész, a nagy test lélegzik. Az aláaknázott hidakon nyugodtan sietnek át az emberek. Néhány színház játszik.

Mindenki siet majd bizonyítani, hogy ő mennyit szenvedett, s milyen ártatlan és mily sok áldozaton segített! S csakugyan, sokan és sokat szenvedtek és sokan segítettek is. De a valóság, hogy az elmúlt huszonöt évben többé-kevésbé mindenki kompromittálódott, aki itt élt, s mindenki bűnös kissé, ugyanakkor, amikor áldozat is. Milyen szánalmas ez a vinnyogó "jó-pont-gyűjtés", ez a sugdosó bizonygatás, hogy: kérem, én megmentettem két zsidót, szállást adtam egy menekültnek, nem esküdtem fel Szálasiéknak stb.! Nem erről van szó, jó uraim. Arról van szó, hogy huszonöt éven át egy társadalom megtagadta a műveltséget. A többi csak következmény. Az igazság, hogy mind szenvedtünk ez időben; de mindannyian bűnösök is vagyunk.

*

Ha vége ennek a háborúnak, a feladatok mérhetetlen sora vár reánk; el kell temetni a halottakat, el kell takarítani a romokat, kenyeret kell adni az éhezőknek, valamilyen államfélét kell építeni a cserepekből, amit a rablógyilkos horda, melynek nagyrésze megszökött már, reánkhagyott. De ez a kisebbik feladat. Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a "jobboldaliság" címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő, mint "keresztény magyar ember", előjogokkal élhet e világban; egyszerűen azért, mert "keresztény, magyar úri ember", joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem "kereszténymagyar" vagy "úriember", tartani a markát, s a kereszténymagyar markába baksist kérni államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a "jobboldaliság" igazi értelme. S ez a fajta nem tanul. Aki elmúlt harmincéves és ebben a szellemben, légkörben nevelkedett, reménytelen; talán megalkuszik, fogcsikorgatva, s mert önző és gyáva: bizonnyal hajlong majd az új rend előtt; de szíve mélyén örökké visszasírja a "jobboldali, keresztény, nemzeti" világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni és aladárkodni a nagyvállalatokban, képzettség és hozzáértés nélkül. S lehetett "előkelő közhivatalnok"-nak lenni és sérthetetlen, páncélinggel védett katonatisztnek; s mindezért nem adni semmit, csak becses létezése tényét. Ez a fajta soha nem változik meg. De amíg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet.

Csak a nevelés segíthet, mely a gyermekek lelkét ragadja meg.

Nem irigylem az emberek lelkialkatát, akik mindazt, ami történik, egyfajta fölényes flegmával tudják nézni.

Figyelem magam, érzek-e valamit a "felszabadulás"-ból?

Ezt a naplót például két napja nem kell padlásokon rejtegetnem, mint az elmúlt hónapokban. Egyelőre ez minden, amit észleltem. De felszabadítani "kívülről" senkit nem lehet egészen: igazi felszabadulás csak belülről érkezhet.