Makszim Gorkij (1868–1936) a múlt századi klasszikus orosz irodalom hagyományainak már első elbeszéléskötetével is nemzetközi hírű folytatója. Forradalmi szemlélete és tevékenysége miatt többször összeütközésbe került a cári hatalommal, emigrációban, főként Olaszországban élt. Ideológiai-politikai kérdésekben a bolsevikokkal sok nézetkülönbsége volt a forradalom előtt és után. 1921–1931 között gyógykezelése miatt ismét külföldön élt. Korai művei a kései romantikával rokoníthatók, majd a kritikai realizmus szellemében ábrázolja az ellentmondásosan polgárosodó orosz társadalmat. Éjjeli menedékhelycímű drámája (1902) a lecsúszott embereknek, a sorozatos balsikerek gyógyíthatatlan áldozatainak világát mutatja be egyetemes etikai és filozófiai érvényességgel. E mű tette világhírűvé. Anyacímű regénye a munkásmozgalomban nemzedékek „kötelező” olvasmányává vált, s később a Szovjetunióban ezt tekintették a „szocialista realizmus” első klasszikus értékű alkotásának. Sokkal jelentékenyebb ennél további három regénye: önéletrajzi trilógiája (Gyermekkorom; Inasévek; Az én egyetemeim; 1913, 1916, 1922), Az Artamonovok(1927) című családregénye a felemelkedő, majd viharos gyorsasággal lehanyatló orosz polgárságról, végül a fő művének tekintett Klim Szamgin élete(1925–1936), amelynek központi hőse a középszerű polgár a századvég és a századelő forrongó Oroszországában. Eredeti címterve szerint a mű egy üres lélek története, az emberé, aki mindent távolságtartással szemlél.

A forradalom utáni szovjet irodalom legnagyobb tekintélye Gorkij volt. Nézeteit részben kanonizálták, részben elvetették. Hazatérése után az Írószövetség elnöke lett, de nem engedték többé külföldre. Váratlan halálának körülményei máig tisztázatlanok.

Makszim Gorkij