Majakovszkij költészete a szimbolizmussal szembefordulva, a futurizmus jegyében indult. Elveti a hagyományos költői szerepet, hangulatokat és kellékeket, majd a kifejezési formákat is. Jellegzetesen futurista téma a nagyváros, annak „pokoli” forgataga, zajossága, a „gyárkémény-erdő”, a száguldó járművek: az autó-ördögök, a villamos, a vagonok, a repülőgép, amint ezek A város nagy poklalátomásában megjelennek. Ennek felel meg a mozgalmasság („széttörték”, „röpdösnek szerteszét”, „forgatag kavargásában”, „tömörültek útra”, „hirtelen odarogyott”, „felimbolygott az űrbe”), a zajosság („dudájuk dörren a dobhártyádba”, „följajdul”, „kárált”), a fényesség és annak elmúlása („morzsányi-fényű”, „rőt”, „fényszemét”, „a fém lobogott”, „a sebesült nap szeme fénye”, „lámpák”, „az utcák napocskái”, „hamvadó hold”). Jellemző a picinység és a tágasság, a végtelenség ellentéte, általában az össze nem illő elemek egymás mellé rendelése, s ezáltal a hagyományos költői témák, képek átértékelése. Az éj itt egyszerre „mámorittas” és „trágár”, „a hamvadó hold” „kutyának sem kellve” halad az égen. A romantikus-szecessziós-szimbolista költészetben a hamvadó hold nem kerülhetett volna ilyen szövegkörnyezetbe.

A futurista költő meg is akarta hökkenteni közönségét. Az iménti versben ezt az elemek újfajta kapcsolata a realitás világában maradva fejezi ki. Megjelennek azonban a szürreális jellegű, hihetetlen vagy abszurd képek is:

S ti

tudnátok-e

noktürnt fújni

a vízcsatorna-fuvolán?

(S ti tudnátok-e?)

Olykor kifejezetten a sokkolás, a botránykeltés a cél, mint a Nesztek! strófáiban:

És hogyha mostan én, a dölyfös hun, el nem jövök

szenvelgődni a várt találkozóra

– fölhahotázva röhögök s köpök,

köpök rátok

én – gyémántszavak tékoz dorbézlója.

(Tamkó Sirató Károly fordítása)

Tudatosan antilírát akart művelni, művészietlen kívánt lenni, s ezért is állíthatta tehetségét oly természetesen a forradalom agitációs feladatainak szolgálatába.

A Lilikének – Levél helyett– írott vers (1916, megjelent 1934-ben) is bizonyíthatja, hogy Majakovszkijt nem csupán az utca művészete foglalkoztatta. A vers alapja egy konfliktusos szerelem, s tudjuk, ezt a témát számtalanszor feldolgozta a líra. Az indító vershelyzet a szörnyű, „pokoli” jelen, utalással a költőtársak – Krucsonih és Hlebnyikov – Játék a pokolbancímű poémájára. Majd rögtön az idill önfeledtségének felidézése következik, s vele szembeállítva a jelen helyzete: „szíved vasban”. Logikusnak látszik a következtetés: „holnap talán kidobsz”. A múlt és a jelen ellentéte maga a pokol, s ezt teszi teljessé a negatív jövő elképzelése. A hagyományos költői eljárás ilyenkor a kérlelés és a fenyegetőzés végletei között szokott hányódni. A vers „levélírója” nem kérlel, bár felfokozottan, szinte romantikusan szenved. Nem is fenyegetőzik, sőt hangsúlyosan, három változatot sorra véve közli, hogy nem lesz öngyilkos. Még a költészet lehetséges hatalmát is félresöpri: nem a költőt, hanem az embert foglalkoztatja, gyötri a szerelmi dráma(„Ha költőt kínoznál ennyire, / az, / kedvesét pénzre és dicsőségre váltaná fel”). Nem kíván semmi mást, csak a szép búcsúzás kegyelmét. Miközben a szeretett nő vélt vagy valós ridegségével vet számot a férfi, „az ő szerelmének örök és maradandó voltáról” (Balassi Bálint) is tanúságot tesz. „Végső jaját” üvölti-sikoltja, s már minden disszonáns, a reménytelenségen túl is reménykedő szerelem hitvallásává teszi művét. Szimbolikus, kozmikus térbe helyezi magát, s groteszknek tetsző, de emberiesítő példázatokkal („hajszolt ökör”, „fáradt elefánt”) éltető tengervíznek és lángoló napnak nevezi a nő szerelmét. S a leghagyományosabb versbe is illő, mégis, itt is természetes befejezéssel, a levélformában is magától értetődő búcsúzással zárja le érzelmi állapotának rajzát.

A munkában elfáradt embernek volt szüksége a szerelemre, a szerelmesnek a munkára. A forradalmi láz érthetően kapta el a futuristákat. Hozzájuk s minden forradalmárhoz szól a Parancs a művészek hadseregéhez(1918). Valóban a forradalmi pillanat ars poeticája ez: a teljes azonosságot képzeli el az új művészet és az új társadalmat hirdető forradalom között. Valóban parancs ez a vers, a felszólítások vezényszavak, a társadalmi és a költői célok s a hozzájuk vezető eszközök azonosságát keresik-kutatják. A rohanás, az ugrás, a harsogás, a rivalgás a fő cselekvési formák, az utcák és a terek a színterek, a füttyszó, az ének, a harci kürt, a dörgő dob a fő megszólalási formák. Fel kell égetni mindent, ami a múlttal köt össze, a szívből mindent ki kell ölni, ami régi, szét kell vetni, pozdorjává kell törni ahhoz, hogy a „forradalmi emberöltő” majdan igazán dicsőíthető legyen.

Néhány évvel később keletkezett a Második számú hadparancs a művészetek seregéhez(1922). Míg az előző vers az utcára invitált, ez szakembereket kér. Vége van a forradalom nyers, fegyveres harcokkal járó korszakának, a romjaiban heverő országot kell újjáépíteni. Erre toboroz munkásokat és munkára serkentő művészeket a költemény. Első felében ötször ismétlődik strófakezdő helyen a tanító-fenyegető jellegű „Figyeljetek” felszólítás, felsorolva mindazokat a művészeti ágakat és irányzatokat, amelyek nem szolgálják – legalábbis a költő szerint – a forradalmi célokat. De sorolja azokat is, akik rosszul szolgálnak. így kerülnek most már a futuristák is a bírálandók közé, s így a művészetet torzan értelmező, rendkívül heterogén proletkult-mozgalom(proletárkultúra). A mozdony, az új század jelképe mindkét hadparancsban megjelenik, s mindkétszer a mozdulni nem tudó mozgási, haladási vágy kifejezője. Majakovszkij szerint az új művészetnek az a fő feladata, hogy utat mutasson a nehéz helyzetben. Az orosz társadalom elmaradottsága, gazdasági helyzete is magyarázza, hogy a szó mozgósító ereje ennyire fontossá vált, hogy a kor legjelesebb költője a politikai agitációt tekintette a fő művészi feladatnak. E helyzetben igaznak, általánosságban azonban egyoldalúnak kell tekintenünk ezt a felfogást, minden hagyományos és esztétizáló művészet elutasítását, a ROSZTA-munka idealizálását. Mint a két ars poetica különbségei mutatják, Majakovszkij az adott – és változó – helyzetekhez alkalmazkodva fogalmazott, s öngyilkosságának egyik oka lehetett az is, hogy akkor már nem tudta összeegyeztetni a politikai gyakorlatot az ideológiai és a költői elvekkel. S ez a rossz, sztálini gyakorlat sajátította ki, értelmezte félre ezeket az ars poeticákat is.

ars poetica: költészettan, költői mesterség (lat.); 1. olyan műalkotás, amely a költészetre vonatkozó szabályokat foglalja össze. 2. olyan műalkotás, amelyben a költő a költészethez fűződő viszonyáról, az irodalom és művészet feladatáról vall