Lorca költészetének összegző műve a Siratóének Ignacio Sánchez Mejías torreádor fölött(ignászio száncsez mehíász). Az 1935-ben keletkezett költeményben elsiratott személy az előző évben halt meg. Híres torreádor volt, költők, művészek barátja, aki maga is verselt. Már évek óta visszavonult a viadaloktól, de ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy ismét megküzdjön a bikával, s ez okozta halálát.

A bikaviadaleredete nyilvánvalóan az időszámítás előtti bikakultuszra vezethető vissza. A spanyoloknál a 11. század óta van jelen. Lorca duendét elemző írásában is kiemelt helyet kap: „Egy nép kultúrája és roppant érzékenysége testesül itt meg. A bikaviadal felszínre hozza az emberben rejlő legnemesebb haragot, a legmélyebb keserűséget, a legtisztább sírást. Sem a spanyol tánc, sem a bikaviadal nem szórakozás. A duende vállalja a feladatot, hogy a dráma eszközével okozzon szenvedést – eszközei élő formák –, és előkészíti az utat a környező valóságtól való meneküléshez.” A spanyolok számára igen fontos, szimbolikus, szertartásos dologról van szó. S ha idegen marad is számunkra maga a bikaviadal, a siratóének magával ragad bennünket: egy nagy értékű ember pusztulását s halálának tragikumában is fenséges voltát élhetjük át.

A 220 soros költemény négy részre tagolódik, s már a részek címei folyamatra utalnak: Ökleltetése és halála, A kiontott vér, A teste itt van, A lelke távol. Az első rész mintegy helyszíni beszámoló magáról a bikaviadalról, amelyben a bika győzött. S bár az egész eseménysort érzékeltetik a képies kifejezések, egyetlen időpillanat merevül ki a folytonosan ismétlődő „délután öt órakor” sorban, amelynek elsősorban nem konkrét tartalma a lényeges, hanem az, hogy a végzetes pillanatot jelöli. A siratókra általában jellemző bizonyos elemek ismétlődése, de azok inkább tagolják a szöveget. Mivel itt minden második sor ismétlődik, nyilván nem a tagolás a fő feladat, hanem éppen ellenkezőleg: az összekapcsolás, a pillanat sűrített drámaiságának érzékeltetése.

A sornak zenei szerepe és hatása is van – magyarul ez a zene feltétlenül kemény, disszonáns hangzású. A drámaiságot érzékelteti a változó verssorok poétikussága (erőteljes képiség, jambikus lejtés) és az ismétlődő sor száraz tárgyiassága is. A szerkezeti egység végére érve határozottan úgy érezzük, hogy „megállt” az idő, s pontosan ez volt a költői cél: a tragikus és fenséges halál szemlélői számára ugyanúgy megáll az idő, mint a meghaló torreádornak.

A második rész közvetlen folytatása a megelőzőnek: a halálos sebet kapott férfi vére megállíthatatlanul ömlik, pusztulása meggátolhatatlan. A tehetetlenség fájdalma kiált fel: „Nem akarom látni!” Itt ez a sor ismétlődik, de ennek már hagyományos tagoló szerepe van. Az esemény költői leírása itt átvált a múlt felidézésébe. A siratók megszokott szerkezeti eleme a halott kiválóságának, érdemeinek felsorolása. Ilyenkor csak jót és szépet szabad mondani, ez esetben azonban nem érezzük, hogy a költő túlzásokra ragadtatta volna magát, hihető, hogy „Nem látsz férfit Sevillában / virtussal ki így elámít”, s hihető a többi állítás is. E mégiscsak felfokozott méltatás magától értetődően folytatódik kozmikus látomással: a kifolyt vér az eget is elárasztja, „Mert nincs kehely, hogy vére beleférne”. A kehely vallási jelkép, a vér Krisztus vérére is utal, az egyetemesség azonban megőrzi nemzeti jellegét is, a tragédia Spanyolországot sújtja elsősorban:

ó, fehér fal, Spanyolország!

ó, kín fekete bikái!

ó, Ignacio kemény vére,

csalogány-artériái!

(Nagy László fordítása)

E kozmikus látószögből nézve már másodlagos, hogy „A teste itt van” kijelentés mennyiben vonatkozik a porondon kiterítve fekvő halottra, s mennyiben a már a sírban nyugovóra. E két képzetkört vegyíti a harmadik rész a maga nyugodtabban méltóságteljes beszédmódjával. A megtörténten már nem lehet változtatni, a döbbenet kiváltotta heves reakciókat a siratás meditálóbb formája váltja fel, olyasféle, amelyre inkább egy későbbi temetőlátogatás alkalmával szokás sort keríteni, s amelyik még az idő múlásával is most megtörténtként képes felidézni és átélni a drámát, s keresi az ahhoz méltó siratást. A harmadik és a negyedik rész a keresztény tanításnak megfelelően szétválasztja a testet és a lelket, mégis, ez a harmadik rész valami lényegi egységet is sugall: a „remekszép torreádor” olyan harmonikus személyiség volt, hogy az élettelen test már nem is tekinthető igazán az ő részének, csak akkor, ha hozzáképzeljük a múltbeli teljességet.

Ezt a szételemezhetetlen szemléletet fejezi ki a zárósor: „Aludj, repülj és nyughass! ó, a tenger is meghal!”, amely egyúttal átvezet a negyedik részhez. Itt már végérvényes a halál tudomásulvétele: „mert meghaltál, mert elmentél örökre”, a kényszerű beletörődés az emberi lét törvényébe.A feledés lehetőségét azonban nem lehet elfogadni, halhatatlanná kell tenni a hőst, s erre való a dal. A siratóban végig jelen voltak a hősköltemény elemei, a befejező két versszakban egyértelművé válik, hogy e halál: hősi halál, s az áldozat: fenséges ember. Miként a költővel készült egyik interjúban elhangzott: „...ha az ember feltalálta az örökkévalóságot, úgy vélem, léteznek a világon tények és dolgok, amelyek erre az örökkévalóságra méltók, és amelyek szépségük és tartósságuk folytán egy állandó rend abszolút mintaképei lehetnek.”

siratóének: lírai műfaj, az alkalmi költészet egyik típusa; a gyászdal válfaja, amelyben a szerző valakinek az elvesztése feletti egyéni, személyes fájdalmát, panaszát énekli meg; pl. József Attila: Kései sirató, Szabó Lőrinc: Huszonhatodik év, Lorca: Torreádorsirató