A Renaissance1910-ben közölte először Kassák műveit, s bár ez időben már rendszeresen megjelengetett, igazi irodalmi fórumot ettől kezdve talált. Nagy feladatának tartotta a Nyugat„bevételét”. Írásait sokáig visszakapta, míg végül első regényét, a Misilló királyságát(1912) Osvát Ernő elfogadta – bár csak évekkel később közölte. Ugyancsak 1912-ben jelent meg első novelláskönyve(Életsiratás). Kassák – szokatlan módon – prózaíróként előbb tudott érvényesen megszólalni, mint költőként. Első verseskötetét, a mindössze 13 verset tartalmazó Eposz Wagner maszkjábancíműt 1915-ben adta ki. Ebben már az avantgárd költő szólal meg, aki szakított mind a didaktikus munkásirodalommal, mind a nyugatos verseszménnyel.

Ugyancsak 1915-ben indította el a magyar avantgárd első folyóiratát A Tettcímmel. Ezt egy év múlva betiltották, de Maelnevezéssel újraindították. Kassák – és köre – ellenezte a háborút, a társadalom meg a művészetek forradalmi megváltoztatását vallotta. Így az 1918–19-es forradalmakat a megvalósulás első lépéseiként értékelték. A Tanácsköztársaság művészetpolitikájával és személy szerint Kun Bélával – aki nem ismerte el az avantgárd művészet forradalmi voltát – azonban szembekerült. A háborús helyzetre és a papírhiányra hivatkozva 1919 nyarán a Mát is betiltották.

1919 őszén Kassákot is letartóztatták. Sikerült kiszabadulnia, majd 1920 elején illegálisan Bécsbe emigrálnia. Itt élt hat éven keresztül, s közben ismét kiadta a Mát (1920–1925), amely ekkor vált a nemzetközi avantgárdnak is fontos fórumává. Írói munkássága is tovább mélyült, ekkor keletkezett többek között A ló meghal a madarak kirepülnek. Itt kezdte írni önéletrajzi regényét, az Egy ember életét is.

Hazatérve újabb avantgárd folyóirattal próbálkozott. A Dokumentum (1926– 1927) kudarca után belátta, hogy eredeti szerkesztői célkitűzéseit felül kell vizsgálnia, illeszkednie kell a hazai viszonyokhoz. Ennek megfelelően szerkesztette a Munka évfolyamait (1929–1939), betiltásáig. Elsősorban a szervezett, szociáldemokrata szellemiségű fiatal munkásságra és képviselőikre támaszkodott, az ő nevelésüket tartotta fő feladatának. Így ez a lap sem csak irodalmi jellegű volt. Fontosnak tartották a tényirodalmat, a szociográfiát, a vizuális művészetek közül a fotót.

A harmincas években átalakult Kassák költészete. Klasszicizálódott, s ez nemcsak azt jelenti, hogy saját újításainak higgadtabb változatát teremtette meg, hanem azt is, hogy közelebb került a több száz éves tradícióhoz meg a harmincas években kibontakozó újklasszicizmus eszményköréhez.

1945–1949 között ismét aktívan vehetett részt az irodalmi életben. Társszerkesztője volt az Új Időknek, szerkesztette a Kortársat (1947–1948) és az Alkotást (1947–1948), amely elsősorban a modern képzőművészettel foglalkozott. 1949 és 1956 között nem jelenhettek meg művei, s még utána is sokáig elítélően értékelték, elsősorban legfőbb „bűnei”: avantgardizmusa és szociáldemokrata elkötelezettsége miatt. A visszavonultság éveiben naplót is írt (Szénaboglya, 1988). Simon Jolán halála után feleségül vette Kárpáti Klárát, akivel haláláig együtt élt, s aki hagyatékát is gondozta.

1956-os visszatérése után nemcsak az addigi termést rendszerezte, hanem megújította öregkori költészetét is tárgyias verseivel. 1965-ben kapott Kossuth-díjat.

Képzőművészeti tevékenysége a bécsi emigrációban bontakozott ki, majd az ötvenes évek belső emigrációjának idején újult meg. Többségükben nonfiguratív képarchitektúrái a konstruktivizmus irányzatával rokoníthatók. 1960-ban Párizsban nagy sikerű kiállítása volt, ezután számos egyéni tárlatát rendezték meg, az avantgárd nagy nemzetközi kiállításain is szerepeltették műveit.

1967. július 22-én halt meg.