Költői útkeresésében Juhász Ferenc előbb a hagyományos műfajokat megújítva fejezte ki a kor életérzéseit.Ezek a kísérletei azonban természetszerűen összeütköztek a sematizmus gyakorlatával és didaktikus téziseivel. A bordal szocialista realistának nevezett változata például csakis Sztálin, esetleg Rákosi dicsőítése lehetett, s így heroikus tartalmú is. A Rezi bordal(1952) viszont visszanyúl egészen a műfaj antik örökségéig, s világszemléletét a sztoikus rezignáció, az elégikusság hatja át. (Nem is jelenhetett meg, csak 1954-ben.) A költemény újszerűsége a korabeli szövegkörnyezetben a legfeltűnőbb, itt még inkább csak a költői szemlélet s nem a poétikai eszközök változtak. De ez a szemlélet – a hivatalos felfogás szerint – sötéten látó, szocialistához méltatlan. A költemény jövőképe szögesen ellentétes a hurráoptimizmus követelményeivel, hiszen azt hirdeti, hogy minden, így az ifjúság is mulandó, s ezzel a halhatatlanságnak még a virtuális létét is tagadja. Ezt erősíti meg a történelmi visszapillantás: a rezi vár mozgalmas középkori életének képe (5–7. versszak), amelyet ellentétesen zár le a 8. szakasz halál- és elmúlásképe és képzete. Az első három versszak hagyományos, az elmúláson merengő bordal, a negyedik a tudat képzeteiről a szemléletes példára tereli a figyelmet: a rezi hegyre s a várromokra.

A múlt felidézését (5–7. versszak) ismét a jelen követi, mint a 4., úgy a 8. szakasz is a rezi vár jelenbeli állapotát, az élők elmúlását, megkövesedését mutatja be. Végül a 9., a zárószakasz visszavezet a verskezdet bordal-szemléletéhez: a példa által is megerősítetten vall a korlátozott lét mégis megtalálható szépségeiről.

A költői forradalom robbanásszerűen mutatkozott meg A tékozló országcímű Dózsa-eposzban (1954). Ez formáját tekintve „egy ismeretlen vándor-költő krónikája 1514-ből”, a felkelés leverése utáni hónapokból. A mű epikolírikus jellegű: epikus szerkezet és lírai látásmód jellemzi. Nagy hatású lírai siratóének az országos és az egyetemes pusztulásról. S bár „korhű” a szöveg, a történelmi szint példázatos jellege nyilvánvaló, a jelen idejű cím is erre utal: az országra, amely eltékozolja forradalmait, például az 1950-es évek elején is. Vitázik a keletkezés korának történelemszemléletével is, amely csak a forradalmi győzelmekről akart tudomást venni: itt már a kiindulópont is a vereség biztos tudása. A vándor-költő víziójában nem időrendben idéződnek fel az események, hanem a győzelmek és a vereségek hullámmozgása hatja át a művet, s ennek megfelelően a történelmi remény és a reménytelenség elve. Igen gazdagon mutatkozik meg egy olyan természettudományos ismeretanyag is, amely az élet és a halál elvét a növényi vegetációra, az állati létre és az emberre egyaránt vonatkoztatja, s amelyben a vereség szintén kikerülhetetlen. A művet végső soron mégis az antropológiai és részben a történelmi optimizmus hatja át, a sokszor idézett befejező strófa igazi összegzése e szemléletnek:

ó, ember, a hitedet ne veszítsd el, őrízd meg a lélek nagy hitét!

Ki volna nálad nagyobb, nem lehetsz vágytalan, ne tűrd a szenvedést.

Ha kell, hát százszor újrakezdjük, vállalva ezt a legszebb küldetést,

mert a szabadság a legtöbb, amit adhat önmagának az emberiség!

Nagy terjedelmű, nemegyszer több száz oldalas költeményeit később époszoknak nevezte el az alkotó, ezzel is utalva a nem tisztán eposzi, hanem epikolírikus jellegre, meg arra is, hogy a dantei teljességigényre törekszik ő is. Az époszok a hosszúvers csak Juhász Ferenc által művelt változatai, amelyek költői erényeit, ugyanakkor újításainak vitatható elemeit is megmutatják. A tékozló országmellett kiemelkedik az Anyám(1970), a legújabbak közül pedig a Krisztus levétele a keresztről(1993), amely 1956 októberének élményeit örökíti meg.

A hosszúvers másik típusa – Nagy Lászlóéval rokon módon – néhány száz soros mű, amely az époszoknál kevésbé, de szintén mutat epikolírikus jelleget. Erőteljesen például az első közléskor Szarvas-ének(1955), később A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából, amely Bartók Béla Cantata profanacímű művétől is megihletve szól az elszakadás és a visszatalálni nem tudás gyötrelmeiről, poétikájában is a bartóki elvet érvényesítve, azaz ősi, népköltészeti szemléletet, eszközöket és modernet, 20. századit rétegezve egymásra.

A hosszúversekben bontakozik ki az összetett költői világkép, amelyben az alkotó vállalja a magyar költő sorsát, de egyúttal az emberiség költőjének is tudja magát. Emberiség és magyarság elszakíthatatlanul összetartoznak nála. Az emberiségben gondolkodás térben és időben a végtelenbe tágul: minden és mindenki, aki valaha élt, él vagy élni fog a világmindenség egészében, tárgya lehet ennek a költészetnek. A világ egészének megismerésére és költői birtokbavételére törekszik. Ezért lát és láttat mindent a szöcskék és a sáskák szerveitől az emberen át a világűrig, a Föld ember előtti történelmétől egy elképzelt ember utáni történelemig. De a mindenség szerelmében az ember a középponti, a káoszt is elrendező erő:

Csak azt tudom, hogy ember vagyok, hínáros ösztönök

forró ős-mocsarából kikelt, halandó és örök,

emberré érdemesült sejt, lángban megtisztult tudat,

tudom, világ, a dolgaid, s elrendezem a dolgomat,

ahogy kell, bátran és ahogy neked kell világ...

(A virágok hatalma, 1955)

A költő legfontosabb mondandói a szabadság- és a halál-élmény köré kristályosulnak. A Mit tehet a költő? verspróza- és vallomásgyűjtemény bevezetőjében olvashatjuk: „a költő nem tesz mást: csak tűzliliomot ültet a lét szívébe. Elmondja a világot és meg akarja változtatni a világot. A jóság küldötte ő. Az élet énekese és társa a halálnak. Énekel, amíg száját be nem tömi a föld. És mindenkinél jobban vágyódik a szabadságra és a szeretetre.”

sztoikus : a sztoicizmus ókori görög-római filozófiai irányzat; a szenvedélyektől mentes természetes életmód fő eszménye, erkölcstana szigorú, alapelve a bölcs belátáson alapuló nyugalom mind jó, mind balsorsban; alapítója Zénón, jelentős képviselői: Cicero, Seneca, Marcus Aurelius

elégikus: fájdalmat, bánatot fegyelmezett, megbékélt hangon kifejező

rezignáció: reményvesztett beletörődés, lemondás

Fülöp László: Kísérletek Juhász Ferenc költészetéről, Bp., 1976 (In: Élő irodalom)

Pomogáts Béla: Párhuzamos eposzok, Bp., 1979 (In: Sorsát kereső irodalom)