Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb
Babonák napja, csütörtök:
amikor a legnehezebb
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
Ácsorgok mélázva e kő-villany szigeten:
az Oktogonon.
Csütörtök este van.
Nem átkozom magam.
Nem siratom.
Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.
Lábamnál olaj-szivárvány patakok
és föltorlódott esőhólyagok.
Mint mozgékony-bőrű kaméleonok
agyag-csipkekorsó szeme forog
a nyüzsgő buborék-állatok
vízhártya-szeme.
Csillámbársonybőrük gyűrődik, mozog,
színét cseréli szín után.
Egymáson másznak a piros-taréjú eső-gyíkok.
Ez a tér a virágzó kő-magány
Galapagos-szigete.
Magam vagyok.
A tér, mint kivilágított óriáskerék forog,
hajói: taxik, autóbuszok; villamosok,
ablakai: a kirakatok,
ringyói: a födetlen ivarszervű giadióluszok.
Kék; sárga, zöld, piros eső zuhog.
Kiáltoznak az újságárusok.
Hallgatnak a virágárusok.
Fák, tetők, kéményék fölé fémvázak emelik
a csönd állatfényvirágait,
az éj pillanat-lényeit,
elektromosság-szörnyéit.
Szívem az égre feszítve látja sorsát:
mint óriás szines agyvelő,
villany-térkép vibrál fölöttem:
Magyarország.
A fénypont-falvak, városok,
mint agysejtek, velő-dúcok,
a villanyfolyók: a kék erek,
tekervényei fénylenek.
Jaj, emberek!
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
Nem átkozom magam.
Nem siratom.
S itt is, ott is az esőben kivirágzik
a tető, a fal, az ég:
fénypókhálóban fénypókocska,
s fény-sejttódulással mozogva
a hirdetések mimóza-levele
nyílik, elfordul, összehúzódik,
mint mélytengeri rózsa-állat feje,
ha ringatózik,
tapogatózik.
Segíts, meg, emberiség!
S az eső kristály páfrányai alatt,
mint celofán-ősállatok:
nylon-köpenyek, gumikabátok,
átlátszó műanyag-zsákok
zizegnek, zörögnek, izzanak.
Gyíkbőrbe bújt asszonyok,
kígyóbőrbe bújt férfiak.
És éhesek.
És szomjasak.
Kék, zöld, sárga, piros arccal
tolonganak.
Ki tudja, hogy itt vacogva állok?
Kinek vegyek most virágot?
Hol vannak a jóbarátok?
Ki hallja meg, ha kiáltok?
Nézem az esőt
téged keresve.
Hívlak kékülő szavakkal.
És piros, sárga, zöld
fényvonalakkal
óriás söröskorsót
rajzol az esőbe az este.
Megszületik az elmúlásba esve.
Aranykorsóban aranysör pezseg,
aranykorsó okád villanyfürtöket.
Csurog a nyálkás kövezetre
a foszforhab, villanyfoszfor.
Hová megyek?
Mit énekelek?
„Ments meg uram engem a gonosztól!”
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
El kéne szaladni.
Itt kéne maradni.
Őgyelgek a villanysörhabon.
Bár ordítoznék, mint a gyerek, aki valamit szeretne,
ordítoznék, de mindenki kinevetne.
És főlmásznék rád villany-érháló-Magyarország,
feküdnék neon-agyadon.
hogy lássák az átsugárzott bordák
között megdagadt szívemet.
Amely tied.
De nem szabad. De nem lehet.
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
Én nem kiáltok, nem mondok átkot,
csak állok az esős szivárvány vadonban,
szájamból nagyanyám szava lobban:
„Ments meg uram az Egyszarvú lótól, a Négymellű madártól,
ments meg uram a Pikkelyes kostól, a Vonító virágtól,
ments meg uram az Ugató békától, a Patás angyaltól,
ments meg uram engem, ments meg a gonosztól!”
De kinek motyogok, kinek beszélek?
Kit ment meg a haláltól az ének?
Hiszen én istent nevetve megtagadtam,
tövis-ággal vertem ágyékát, s elszaladtam.
Lángomat isten-nagyra csavartam:
világ-rovarok perzselődnek benne hártyás nyálazással,
zöld könny-sistergéssel, zöld buborékolással:
S most befonják fejemet
a piros, kék, zöld villany-gyökerek.
Villany-ember leomló lila szakálla rámfolyik,
mint csápnyaláb-köteg fojtogat, beborít.
Csak te segíthetsz rajtam, jól tudom.
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
Mit akarok? Mit akartam?
Magamat szívedbe kapartam,
mint akna-tűzben a föld-anya
hasába a bozontos arcú kis katona:
fölötte fény halálfejek,
fém-levelek,
körötte rubint-szökőkutak, vér-legyek,
hús-cseppkő-szakadékok, lüktető-eres liánok,
szivárvány szemhéjak, forgó szemgolyó-virágok.
Mint embrió.
kuporgok összecsavartan
lüktető, véres dzsungeledben:
ringatnak a lágyan-mozgó bordák,
verdes vér-zuhatagod sistergése,
a belek zsíros, fodros remegése,
hallgatom, hogy dolgozik, forr
a máj, a vese, a tüdő, a foszfor,
nyitott szemem látja belső éjedet,
s érzi átderengő testedet
tapogató-csáp-szemem.
Világűröm vagy, s mélytengerem.
Magam vagyok.
Veled vagyok.
Kék; sárga, zöld, piros eső zuhog.
Kiforognak a mélyből a fény állatok.
S a villany-medúza-Magyarország,
a tenger agya libeg fölöttem,
s úszik a világűr-medúza: a.földgolyó
a tejút-öbölben.
Én elhiszem
hogy puha álcádat leveted,
megépül hited,
arany-mozaik szárnyaid kibontod,
kigöngyölöd a nyálas, puha ragacsból,
kitinszerkezete megszikkad, megszilárdul,
hártyája megszárad, kifeszül,
hogy kilüktetsz a kékeres lucsokból,
s az idő méhe csöndesen bezárul.
Mert tudom, hogy a sorsom a te sorsod.
Itt állok egyedül.
Ázott fejemet lehajtom.
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
Csütörtök este van.
Nem átkozom magam.
Nem siratom.
S elindulok hazafelé, ázottan, életre-szántan,
a kék, zöld, piros esőben, a szocializmus korszakában.