A költemény folyóiratban 1963-ban, majd a Harc a fehér báránnyalkötetben jelent meg, de sajátosan kettős keletkezési idejű alkotás. Már az 1956 végén utószavazott gyűjteményes kötet hírt ad ugyanis a tervezett, de még el nem készült műről, több más verscím társaságában. Ezek közül néhány később el is készült.

A mű terve még 1956 tavaszán fogamzott meg. A végső megformálásig eltelő évek szinte naptári pontossággal egybeesnek a magyar történelem egyik legválságosabb időszakával. A nemzetnek létébe, egzisztenciájába vágó megrendülést kellett átélnie, amiből nem vonhatta ki magát az a költő sem, aki Petőfi örökösének is érzi magát, s okkal. Ám a költő nem csupán azonosulni kíván a társadalommal annak válságos állapotában, hanem ő maga is eleve hasonló helyzetben van. Részben családi vonatkozásai vannak ennek: felesége mind súlyosabb beteg, 1956-ban is kórházban fekszik. A költő számára központi gond a gyógyulás kétségessége, a rátörő magány. Hasonló súlyúak a művészi gondok is, hiszen nemcsak politikai, hanem esztétikai-poétikai okok miatt is bírálták újító szemléletű munkáit, sokan tévútnak minősítették tevékenységét, s próbálták az egyszerűbb hangú és felhőtlenebb szemléletű kezdetekhez visszaterelni. Ez az egész személyiséget megrázó helyzet fejeződik ki a költeményben.

Az az elemi ambivalencia, amely áthatja a költeményt, nemcsak 1956, hanem 1962 táján sem tekinthető kivételesnek sem az egyéni léthelyzet, sem a nemzet (felesége továbbra is beteg, versei továbbra sem kapnak elismerést, az ország is még csak a konszolidáció első, nyersebb szakaszán jutott túl) szempontjából. Mindezt elmélyíti, hogy a költemény nem egyetlen, megadott időpillanat tükre. Az 1962-es jelen verse, de ráértendő 1956 kora is, s természetesen van konkrét időtől független igazságtartalma, amely bármely kiélezett és sokakra érvényes léthelyzetre utalhat.

Mindezt már a cím egyértelműen előrevetíti. Ha van különös, talányosan többértelmű verscím, akkor ez az, főként az első sorral („A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.”) együtt olvasva. Miért a harmadik napon a legnehezebb? És miért éppen csütörtök a harmadik nap? S az miért a babonák napja? A megértés kulcsát az első sorban kezdhetjük el keresni. A vers egészének szövegösszefüggésében ugyanis egyértelmű, hogy a lírai hős igen nehéz, drámaian kiélezett emberi-társadalmi helyzetben van, amely egész személyiségét megmozgatja, rákérdez annak minden alapvető kapcsolatára. S a döntést, a választást nem lehet kikerülni. Dönteni kell, s a döntés napja a harmadik, azért ez a legnehezebb. S miért éppen a harmadik nap? Jól ismerjük a mítoszokból, a mesékből a hármas szám jelentőségét. A mesékben például a legkisebb fiúnak három próbát kell kiállnia három napon keresztül, s mindig a harmadik a legnehezebb. Ekkor fenyegeti leginkább a hőst a pusztulás veszélye, éppen ezért lehet annál fényesebb a győzelme. A súlyos betegségben szenvedő embernél is a harmadik napot szokták kritikusnak tekinteni, ez a fordulópont. Még fontosabb talán, hogy a Bibliában, Jézus történetében és a rá épülő liturgiában is meghatározó a harmadik nap szerepe két vonatkozásban is. A harmadik nap Jézus döntésének napja is, majd a feltámadásé is. A húsvét előtti nagyhét liturgiájában a szenvedés első napja kedd, s a harmadik, a legnehezebb az a csütörtök, amelyen Jézusnak a Getsemáné kertjében el kell döntenie, hogy vállalja-e sorsát. Jézus imája – miközben tanítványai elaludtak, így ő teljesen magára maradt – a meditálás és a döntés helyzete, s ugyanilyenben van a versbeli személyiség is. Jézus szenvedéstörténetében azonban erre a három napra következik egy újabb hármas, befejezésül a feltámadással, amely újraértelmezi a döntést is.

Juhász Ferenc költeménye egy feltámadás-, egy újjászületés-vizióval zárul, azzal, hogy a vallomást tevő „életre-szántan” indul hazafelé „a szocializmus korszakában”. Lehet-e ez a harmadik nap is a „legnehezebb”? Bizony lehet, hiszen nemcsak a halált, hanem az életet is vállalni kell, azt az életet, amely messze van az ideálistól. Ugyanakkor a vers ambivalenciáját a Jézus-motívum szintjén az is erősíti, hogy e kétféle harmadik nap egy időben, egymásra utalóan van jelen, egyik sem feledteti a másikat. Mint Jézus, a vers hőse is a halállal néz szembe (a kötet címében megjelenő „fehér báránnyal”), magáéval, társáéval, a nemzetével, az emberiségével. Nem feltétlenül a fizikai megsemmisülést jelenti ez, hanem annak a szorongató létállapotnak a feltárását, amelyben az ember minden közösségi kapcsolatát elveszíti. Ezzel kell szembenéznie, ezt kell leküzdenie, hogy „feltámadhasson”, s az adott világ valóságos közösségeivel találja meg a kapcsolatot.

A harmadik napnak mint csütörtöknek az értelmezésébe feltétlenül belejátszik 1956 eseménytörténete is. Az október 23-a utáni harmadik nap – amely csütörtökre esett – kiélezetten válságos volt, s ez a nap készítette elő a fordulópontot, a forradalom győzelmét.

S vajon miért a babonák napja ez a csütörtök? Erre a fogalomhoz illően inkább talányos válaszok adhatók. Kiélezett helyzetek kérdéseire ritkán születhetnek csak racionális feleletek. Ebben az értelemben a babonák napja: a világrend felfordulása, méghozzá minden józan ésszel ellenkező módon. A gonosz megjelenése, ezért is szól ellene a fohász a nagyanya szavait, ősi- mitikus imáját megidézve. Ám rögtön ez után következik a vershős korábbi istentagadásának keserűen felidézett képe. A tagadó a hitet tartotta babonának, de mit tarthat annak a kapott új hitből is kijózanodó ember? Megtagadta Istent, s most rámintázza saját sorsát az ő egyszülött fiára. Az ambivalencia tehát a vers babona-fogalmában is erős.

A versben egyidejűleg, egymásba építve két síkon bomlik ki a lírai hős dilemmája. A polifonikus versépítés szép példája a mű, amelyben az egyik sík a tudatba vezet, s azt a gondolati küzdelmet adja vissza, amelyben a lírai hős feltárja Magyarország ötvenes évekbeli történelméhez való viszonyát. A másik sík tárgyias elemekből épül látomássá. Este van, esik az eső, a fővárosnak már sok nevet viselt, de legmaradandóbban Oktogonnak nevezett terén vagyunk, villognak a fényreklámok, köztük egy Magyarország-térkép, jönnek-mennek az emberek, azaz éli a város a maga megszokott életét, tudomást sem véve a magányos szemlélődőről. Az ő lelki drámája azonban a megszokottat különössé növeszti: a mozgalmas este látványa átváltozik a természet és a tenyészet világává. A fény és a víz motívuma lesz a meghatározó. Mindkettő két irányban is nyitott: az ember nélküli és az emberi világ felé egyaránt elindíthatja a képzeletet, és el is indítja. A két vonulatot az embrióképzet és a haza-kép egymásra vonatkoztatása egyesíti és oldja fel a befejezésben.

A mű első felében a tárgyias látomás a meghatározó, ezt tagolja a vívódást kifejező kijelentések, kérdések, felkiáltások sora. A vers második felében közvetlenebbül kerül a vívódás a középpontba (a 80. sortól), s a szimmetriatengelynél kimondatik: „Ments meg uram engem a gonosztól!”, s ez a sor „babonásan” fogalmazza meg a nagyon is racionális félelmeket. Kérdés azonban, hogy a költészet megmenthet-e a gonosztól? Érvényes marad-e a költő társadalmi szerepe? A vívódó személy pontosan látja, hogy a feloldást csak a személyes magány és az emberiségtől való elzárkózottság megszüntetése adhatja meg. Ritka szép hasonlatsor bontja ki ezt a gondolatot. A költő azonosítja anya és fia, valamint a haza és polgára kapcsolatot, az egyedi-egyetlen édesanyának és az általánosan egyetlen hazának a szeretetét, s visszafogott pátosszal vállalja, újabb harmadik napok elkövetkeztét sem zárva ki, az életet. (A költemény egyszerre életrajzi és történelmi hátterét sokkal részletesebben világítja meg egy másik költői mű, a Krisztus levétele a keresztről.)