A Téli éjszaka(1933) József Attila egyik legnagyobb összefoglaló verse ez, az 1932–33-as esztendők költői szintézise.

E mű indítása elüt mind a hagyományos tájleíró versekétől, mind a József Attilánál megszokott módszertől. A szemlélődő magatartást kibontó versbeli tér- és időviszonyok rögzítésére itt a záró szakaszban kerül sor. A vers élén viszont egy rövid felszólító mondat áll: „Légy fegyelmezett!” Ezt követi az idő és a táj leírása, értelmezése. A nyitó mondat önmagában nehezen értelmezhető, mivel a vers egészére vonatkozik. Egyszerre önfelszólítás és az olvasóhoz intézett üzenet. A virrasztó ember magatartására utal, amely ahhoz szükséges, hogy mindent fel tudjon mérni és el tudjon viselni, s hogy filozófiai síkon is értelmezni tudja az emberi lét ellentmondásait. Ezt a filozófiai nézőpontot rögzíti a vers különös indítása, a parancsoló felszólítás. E nézőpont igazi tere nemcsak a tanya és a város, hanem az űr, a világegyetem is. A téli éjszaka csöndje és hidege a világegyetem csöndje és hidege. A vers végső soron a világ anyagi egységét is megfogalmazza, s ebben az egységben rétegződik egymásra a biológiai és a társadalmi, az ösztönös és a tudatos lét, a szív és az elme.

Az indítás különös feszültsége tehát nem önmagában, hanem a rákövetkező részekhez való viszonyában van. Minden eddigi József Attila-versnél érzékletesebb és egyértelműbb, hogy a konkrét tájelemek egy belső táj, egy totális valóságlátomás felépítéséhez szükségesek. A Téli éjszakatája és tele (tere és ideje) nem lelhető fel a természetben. A konkrét táj és a belső táj egymásra rétegzettsége nemcsak a vers egészében, hanem egyes részeiben is folyamatosan jelen van. A valóságnak leíró módon ábrázolt tárgyi elemei mindig beépülnek a világegyetem általános létezési törvényeibe, a konkrét látvány mindig áttűnik az elvont értelmezésbe. A valóság és az értelmezés síkjainak különbözőségét szinte vizuálisan is érzékelteti a költő: a talaj, a táj szintje „felett remeg” az a másik táj. (Más igék is erre utalnak: „fönnakad”, „fölszáll”.) Ugyanakkor a tárgyias látvány szinte mindig valami elvonthoz kapcsolódik: a cserjeág a lég finom üvegét karcolja meg, a földmíves mintha a létből ballagna haza. Az ág-motívum(ág, fa, bokor) érzékletesen szemlélteti e kettősséget: cserjeágy, bokor oldala – a világ ág-boga, illetve a hozzá kapcsolódó vékony ezüstrongy – mosoly, ölelés. Erre is utal a talányos „szép embertelenség”. Jelenti a táj embernélküliségét és az ember nélküli táj harmonikus nyugalmát, de jelenti a világban magára maradt ember léthelyzetét is. (S így ez az első kijelentés, amely közvetlenül vezet a verset nyitó felszólítás értelmezéséhez.) Hogy így van, azt mutatja, hogy nemcsak a nyár lobbant el, hanem a mosoly, az ölelés is fönnakad, azaz múlttá válik, illetve nem tud megszületni. Az emberi lét korlátozottságára kell rádöbbenni.

Ezt a korlátozottságot erősíti a tanya és a hazatérő földmíves képének ellentétes hangoltsága. A 3. szakaszmelegséget, otthonosságot ígérő, emberiesített képei („alkonyi tűz”; „párolgó tanya”; „völgy kerek csöndje”; „pihegő moha”) helyébe a földmíves elszemélytelenített – szerszámaival azonosított sorsú – és szinte mítoszivá növesztett alakja lép („Mintha a létből ballagna haza”). A szép embertelenségre a nehéz, vérző embertelenség következik. Fokozás(nehéz – nehezebb) és ismétlés(„vérzik a nyele” – „vérzik a vasa”; „egyre nehezebb tagjaival” – „egyre nehezebb szerszámaival”) nyomatékosítja a leírt léthelyzetet.

Az 5. szakaszhasonlata már csak visszautal a tanya képére, az egész kép kozmikussá növekszik, s ily módon előkészíti a 6. szakaszelvont világát. A vers címadó képének olyan kibontása ez, amely a közvetlen szemlélet számára már csak feltételesen érzékelhető. A holt táj, az embertelenség és az éjszaka motívumához hangsúlyosan itt kapcsolódik a tél motívumaa kék, vas éjszaka képében. A vers egyik csúcspontja ez a rész. A kitáguló képsorban a világegyetem válik haranghoz hasonlóvá. Szinte himnikus magasságokba emelkedik a vers, de nem Schiller–Beethoven Örömódájának szellemében. A rendkívül harmonikussá formált szakasz a verskezdő felszólítás szellemét sugározva válhatott csak ilyenné, hiszen a szép embertelenség világát fejezi ki: a tudatunktól függetlenül létező természeti világot, amelyet sem az emberi lét korlátozottsága („mert annyi mosoly, ölelés fönnakad”), sem végessége (elmúlás) nem béklyóz. Ez a világ azonban nem önmagában, nem önmagához képest szép. Az ember látja annak, s nem is a teljes ember, hanem a szív embere érzékeli a szikrázó csillagú égbolt fenségességét.

Az elme a bezártságot is tudomásul veszi: a nyarat felváltó tél az emberarcú helyébe idegen világot hoz. A nyárnak minden emléke ellobban, véglegesen a téli éjszakába érkezünk. Az 5. szakasz a kéményből szálló füst képéhez hasonlította az éjszakát, a 8. szakaszban a hasonlat mindkét tagja elvont (a gondolat és a téli éjszaka tündöklése). Se fény, se hang, se meleg nem hatolhat be a téli éjszakának és a gondolatnak a közvetlen érzékeléstől elvonatkoztatott, a lényegi törvényszerűségeket feltárulni engedő világába. Az elme nemcsak hallja (7. szakasz), hanem látja is (9. szakasz) a bezártságot, amely most már végérvényesen kozmikus magányra kárhoztatja az embert, akit sötétség, némaság vesz körül, az űr is hideg, a csönd is kihűl.

A hidegség, a fagy motívuma az éjszakáéval és a télével egyenrangú: a téli éjszaka legfőbb minősítése az, hogy hideg. Csoóri Sándorezt így fogalmazta meg: „ebben a versben történelmivé vált a hideg”.

A 10. szakasza vers legnegatívabb része, a szépségét is elvesztő embertelenség abszolút nulla pontja. De a feloldás már itt megkezdődik, a megfagyott csönd mintha megszólalna, a dermedtség mozgásba csap át („összekoccannak a molekulák”). S az elme ironikussá kicsinyíti az embertelenség téli éjszakáját azzal, hogy vitrintárgyhoz hasonlóvá fokozza le.

A hideg űrből – akárcsak Madách Ádámja – a vers lírai hőse is visszatér a földre. A verskezdő helyzet komorabb variációját kapjuk: a csendes vidéknek a pusztaság felel meg: „A lég / finom üvegét / megkarcolja pár hegyes cserjeág” – „A fagyra tőrt emel az ág”; „mosoly, ölelés fönnakad” – a pusztaság / fekete sóhaja lebben”.

Az újból emberi léptékűvé váló versbeli világ uralkodó képe a városba tartó tehervonat. Az 5. szakaszban a kéményből szálló füst képe tűnt át a szikrázó csillagú éjszakai égbolt képébe, s indította el a kozmikus látomást. A 13. szakaszban mintegy a tehervonat füstje vezeti vissza tekintetünket a kozmoszból az „ölnyi végtelenbe”, az égbolt csillagaitól a vonat füstjének szikra- csillagaiig.

A vonat nemcsak a tanyát és a várost, hanem a világegyetemet és a tájat is összeköti tehát. A vonat lesz a téli éjszaka és a végtelen viszonyítási pontja, a külön kis téli éj maga is „véges végtelen”. Annak is van jelentősége, hogy a vonat tehervonat. A fűtött és kivilágított személykocsikkal, a „fülke-fények” emberi jellegével szemben a tehervonat hideg és sötét, ezért lehet külön kis téli éj. Mégis, ebben a sötétségben, ha lefokozottan is, de emberközelin („mint kis egérke”) jelenik meg „a téli éjszaka fénye”.

Ez a fény csak ahhoz elég, hogy meglássuk a városi téli éjszaka kietlen világát is: „a kínok szúró fegyverét”, s a földmíveshez hasonló vagy még nála is nehezebb sorsú városi nincstelent, aki még kevésbé emberként, még inkább tárgyként jelenik meg (zörgő kabát). S az a föld, amely a 6. szakasz harangjának nyelveként a létezés fenséges lüktetését jelképezte, most – az ember sorsával azonosságot vállalva – reszketve „összehúzódik”.

A téli éjszaka szemléje véget ér: visszatérünk a kiindulóponthoz. A lírai hős most rajzolja be önmagát is a képbe. Megadja szemlélődésének alapmagatartását („mérem a téli éjszakát”), s rögzíti viszonyát a szemlélődés tárgyához („tulajdonos”). A tulajdonos maga is része az ábrázolt világnak, de fölötte is áll, hiszen fel tudja mérni, át tudja tekinteni azt. A zárókép emberiesíti is az alapképet. A karcoló cserjeág, a tőrt emelő ág után a homályból előhajol egy rozsdalevelű fa (a tudás fája?), s a fa alatt ott áll a világot elemző, birtokba vevő költő. Ez a zárás a valóságelemzés folytatásának gondolatát is magában foglalja.

A Téli éjszakaa feloldhatatlan ellentmondások verse. Alapellentéte az a tény, hogy az ember egy tőle idegen világban kénytelen élni. A verset végig dialektikus ellentétpárok tartják feszült egyensúlyban. Ilyenek: sötétség – színek, fények; mozgás – mozdulatlanság; közel – távol; csend – hang; nyár – tél; szép – rút; emberszabású – embertelen; emberi jelenlét – embernélküliség. Ugyanakkor az egymásra épülő párhuzamosságoknak is nagy szerepük van: konkrét táj – elvont táj; tanya – város; a harmónia igézete – és széttörése; szív – elme; élet – lét; téli éjszaka – külön kis téli éj.

A vers csak látszólag laza szerkezetű. A 18 változó terjedelmű szakasz igen szigorú, klasszicista fegyelmű kompozícióba épül, ahol a részek sohasem határolódnak el mereven, hanem át- meg átjátszanak egymásba, így a szerkezeti kapcsolódások száma jelentős.

Kecskés András: Téli éjszaka, Tankönyvkiadó, Bp., 1980 (In: Műelemzések kiskönyvtára)

Csoóri Sándor: Téli éjszaka, Gondolat Kiadó, Bp., 1974 (In: Miért szép? Századunk magyar lírája verselemzésekben)