Az elidegenülés motívuma a leghangsúlyosabb képpel a Reménytelenülcímű versLassan, tűnődvealcímű első részében (1933) jelent meg. Reális, tárgyias az a kép és az a helyzet, amelyben az ember, majd a költő megjelenik az első és a második szakaszban, de az a sík mégsem egy adott tájban található. Az emberi tudat drámáját jeleníti meg a vers: egy felismerést s az abból levont következtetéseket. Az ember életútján sok mindent megpróbál, tapasztalatai felnőtté teszik, s e folyamat egy pontján azt kell tudomásul vennie, hogy sorsa le van zárva, nincs mit remélnie, a remény csalóka, becsapja az embert. Látszólag ellentmondásos, hogy ezt a zártságot, bevégzettséget éppen a lehatárolatlan tér költői képeivel fejezi ki a vers. De nem ellentmondásról, csupán ellentétről van szó, amely az ember parányi volta és a világegyetem végtelensége, az ember és az ember nélküli világ kietlensége közt feszül, s amely még végletesebbé és érzékelhetőbbé teszi a reményvesztettség állapotát. Arról a síkról út nem vezet sehova, s visszafordulni sem lehet.

A vers a tragikus helyzetet „szép” képek, harmonikus formai eszközök alkalmazásával fogalmazza meg. Ez a tény többféleképpen értelmezhető. Felfoghatjuk úgy is, mint a „szép embertelenség” motívumát, vagyis a tárgyi világ szépsége és az ember elidegenedettsége közti ellentétet. Tekinthetjük a rend, a rendezettség kísérőjének: a felnőtt ember felismeri a törvényt, s még ha ez a felismerés szomorú is, magának a ráébredésnek a ténye a világ egyfajta birtokbavételét jelenti. Gondolhatunk arra is, hogy a harmonikus forma a mégis bizakodó remény szavát súgja a nem remélő embernek.

Ez utóbbit erősíti, hogy a költeményben a földi és az égi, a parányi és a kozmikus, az élő és az élettelen, a hidegség és a melegség-otthoniasság, a magányosság és a kapcsolatteremtés, az üresség és a benépesítettség, a semmi és a mindenség mindvégig szétválaszthatatlanul kapcsolódik egymáshoz. A vers záróképében nemcsak a semmi ágán motívuma a nyomatékos, hanem az is, hogy mintegy fázó, árva kismadárként ül ott a vallomást tevő, a végső számvetést végző, s végérvényesnek tetsző helyzetében „köréje gyűlnek szelíden / s nézik, nézik a csillagok” – azaz a kimondatlanul is érzékelhető madárképzetet folytatva: az árva szív-madár-csillagot nézi együtt érzően, de cselekvésképtelenül a madár-csillag-sereglet. A „nézik” megismétlése gyakorító-végérvényesítő jelentésű: a tehetetlenséget, ugyanakkor a részvétet fejezi ki. Visszautal a kezdőpontra is, ahol „az ember” „szétnéz merengve”, a második szakaszra, amelyben „Én is így próbálok [...] szétnézni”. A nézésnek ez a háromosztatúsága az egyénre és a közösségre is vonatkozik. Az 1. szakaszaz emberben szétnéz, a 2.-ban az én próbál szétnézni, a 3.-ban mintha e próba kudarca mutatkozna meg a hangtalan vacogásban; a semmi ágának a nézés semmije felel meg az én szempontjából, ugyanakkor egyértelműen megjelenik a csillagok „nézése”.

Az emberi sors kietlensége egy mindinkább átemberiesített tájban mutatkozik meg. A személytelen természet egyre személyesebbé válik. A vizes sík szomorúsága is mélyen emberi már, de ehhez képest válik szinte idillinek tetszővé, ugyanakkor végzetszerűbbé a nyárfa képe a befejeződésre utaló fejszesuhanással. Végül a csillagok már szinte értő és megértő lényként nézik a semmi ágán szenvedő lényt.

A vers tere és ideje fokozatosan válik képzetessé, s a 3. szakaszilyenfajta jelentésköre visszasugárzik a korábbiakra is. A sík így a lét már nem is földi tája lesz, a fa pedig e kietlenségben mégis termő élet jelképe. A sík ugyanakkor a Paradicsomból kiűzött ember létezési terepe, a szinte éneklő, csillogó fa pedig a paradicsomi képzeteket idézően a tudás fája, amelynek gyümölcsével az ember a maga halálát is „megette”, s „végül” kiűzetett a semmi ágára. Ez a fa tehát életfa, világfa is. (A néprajz ismeri a világfa-képzetnek olyan változatát is, amely szerint madár ül a fa tetején.) A világfa lombozatának gyümölcsei pedig a csillagok, s a törzse rendszerint fehér. A szellemi síkról a természetrajzira ugorva vissza: a fehér nyárfa a homokos, vizes talajt kedveli, a levele szív alakú, a visszája ezüstfehér.

A háromszakaszos költeményt a motívumok szintjén is áthatják a hármasságok. Ez a jellege a világfának is megvan: az alsó, a középső és a felső világ, a múlt-jelen-jövő hármasságának is szimbóluma. A vers egy jelenbeli pillanat tükre, de ez egy végigélt múltnak a következménye, s a jövőt tekintve: meg nem másíthatónak mutatkozó végeredmény. A térben a fokozatos emelkedés figyelhető meg: a sík szintjét követi a nyárfaleveleké, majd a letekintő csillagoké. A kozmikus tágulással az emberinek a parányivá csökkenése párhuzamos: „az emberből” „én” lesz, majd a szív „kis teste”. A konkrét természetkép is kicsinyedik: a sík után a nyárfa, majd az ág következik. Az ember a tudás birtokában, nem remélve is megpróbál „könnyedén” szemlélődni, létezni, de ez lehetetlennek bizonyul: aki „hangtalan vacog”, az legfeljebb a csillagok irgalmas szelídségében reménykedhet. Erre is utal a zeneművek előadási utasításaira emlékeztető alcím: lassan, tűnődve lehet eljutni a síktól a semmi ágáig. A zeneiség a dalformán túlmenően is lényegi sajátosság itt, s nem a halálkultusznak, hanem a felismert és az életben feloldhatatlan disszonancia esztétikai feloldásának a kifejezője, akárcsak az emelkedő, jambikus jellegű ritmus, az erőteljes, konszonanciát sugárzó rímelés.

A Reménytelenülkifejezi a modern lírai világképek egyik legszembeötlőbb sajátosságát: a polifóniát, a többszólamúságot. A 20. századi társadalmi-emberi valóság olyannyira összetett, oly hangsúlyosan van benne egyszerre jelen a teljes tagadás és az igenlés, az ember elaljasodása és hőssé válása, reménye és reménytelensége, hogy a teljességre törekvő lírai világképeknek az egésszel kell szembenézniük. Eközben elkerülhetetlenül hol az egyik, hol a másik oldal válik hangsúlyosabbá, s gyakorta nemcsak az életművön, annak egy-egy szakaszán, hanem egyetlen művön belül is.

József Attila szintézisteremtő költő. A „semmi ágán” is a „mindenséggel” mérte magát. Mindvégig, élete utolsó esztendeiben is a megoldást kereste mind a történelmi ember, mind az egyén számára. Kései verseiben két fő vonulatot követhetünk. Olykor élesen szétválnak, máskor szorosan összefonódnak ezek. Egy-egy mű sohasem adhatja a teljes költőt, bármennyire sokszólamú is az a vers. Célszerű úgy ismerkedni e kései szakasz alkotásaival, hogy először figyelmesen elolvasunk sok költeményt, s azután mélyedünk el egy-egy műben. Csak úgy érthetjük meg viszonylag teljesen e műveket, ha nemcsak egyszer tesszük meg a hegy lábától a csúcsig vezető szerpentinutat, hanem többször, oda-vissza haladva. A rész és az egész kapcsolata a versrészlet és a vers egésze, a vers és az életmű egésze között csak így világosodhat meg számunkra.