József Attilát magánéletében szinte mindvégig a hiány kísérte: ami másoknak, „mindenkinek” megadatott (gyerekkori védettség, állás, házasság, saját család), azt neki nélkülöznie kellett. Élettervét a szerelemben sem tudta megvalósítani.

Az Óda(1933) egy lillafüredi írókongresszuson keletkezett, egy friss, futó ismeretség nyomán lobbant fel a hirtelen szenvedély. Ha öntudatlanul is talán, de többéves készülődés előzte meg ezt a művet. A nagy szintézisversek sorába illik. A Téli éjszakatípusú versekkel mutat rokonságot mind a versforma, mind a szerkezet, mind a gondolati anyag szerkezete.

A vers indítása ezúttal is a szemlélődő költőt mutatja a tájban, s ez a táj most egyértelműen harmonikus, nappali és nyarat idéző. Az első sorok jelzői (csillámló, ifjú, könnyű, kedves) mintegy előlegezik azt, ami a 2. szakaszban kibomlik: a táj minden eleme a szeretett lény képét villantja fel. Azét, aki nincs jelen, aki eltávozott, de a nyarat is ifjúvá, a vacsorát is kedvessé változtatja.

A távozás, az egyedüllét alkalmat teremt arra, hogy az alkotó számot vessen érzéseivel, eltervezze a kívánatos folytatást. Az Ódaa tárgyias indítás ellenére valóban ódai hangvételű vallomás a szerelemről, a két ember közti kapcsolat fenségességéről. Az emberi lét legcsodálatosabb, a személyiséget minden elemében megmozgató, „átlelkesítő” állapotáról van szó, amely megmozgatja „a szív legmélyebb üregeiben / cseleit szövő fondor magányt / s a mindenséget”. Ezért kitörölhetetlen már a tudatból, az elméből a szeretett nő: „lényed ott minden lényeget kitölt”. A szerelmes férfiban így a mindenséggel válik rokon jelentésűvé az ifjú nő, s ezt a mindenséget – a működés, a teremtődés állapotában – kalandozhatja be:

S mint megnyílt értelembe az ige,

alászállhatok rejtelmeibe!...

Elég egyértelmű a bibliai utalás, az ige lesz itt is testté, az értelem tapasztalja meg a természetit, „az öntudatlan örökkévalóságot”. Az emberi test működésének korábban sem volt s azóta sincs ilyen szintű költői leírása. A kedves testének himnikus megjelenítése a „semmiség ködén” át történik. Utal ez a kifejezés a távollétre, a látvány hiányára, de arra is, hogy a fény – amely ugyancsak értelmezhető a semmiség ködeként – átjárhatja, bejárhatja a testet.

Az adott esetben azonban ez a testet átjáró fény jelképes, a kifejezés köznapibb értelmében is a semmiség köde, a képzelet játéka. Ezért is lehet oly teljes körűen poétikus.

Az alászállás a testbe, az öntudatlanságba, a létet mutatja meg. Azonban „a lét dadog / csak a törvény a tiszta beszéd”. Törvény az is, hogy a lét dadog, az is, hogy csak az „örök anyag” halhatatlan, a tudat mulandó, el fog némulni. Amíg él az ember, nem képes a tiszta beszédre, de ha meghal, minden megszűnik. A létért kell dadogni, kiáltani, szembeszegülni az elmúlással, újjászületni és új nemzedéket hozni új létre, az örökkévalóságot biztosítva így. A pusztulástól való lételméleti félelem szövegkörnyezetében kiált fel – s valóban kiált, sikolt – a költő:

te egyetlen, te lágy

bölcső, erős sír, eleven ágy,

fogadj magadba!...

A semmiség köde csodálatos lehetőséget adott a képzelet számára. A valóságos azonosulásra kérni kell, felszólítani rá. A 4. rész felkiáltójele és három pontja után részletes leírás következik, az 5. részben szünet. Ez utalhat a beteljesülésre is, annak hiányára is. A szünet bizonyos mértékig befejezés is, hiszen már csak két zárójeles szöveg van utána. Az 5. rész zárójeles közlése ugyancsak

többértelmű. A magas hajnali ég, a csillogás, a fényesség vonatkozhat a beteljesedésre is, a törvénnyel való szembesülésre is. A szakasz második három sorának megvan ez a fajta kettős jelentésköre is. Az „el vagyok veszve” utalhat arra, hogy személyiségem felolvadt a másikban, „megsemmisült” a szerelemben; vagy arra, hogy nem jöhetett létre az azonosulás, s a költő változatlanul ott ül a sziklafalnál, de közben hajnal lett; és arra is, hogy a nagy fény a törvényé, s figyelmeztet a halálra.

A 6. részt alcím is elkülöníti, mégis, a lazább kapcsolat ellenére is szervesen ideillő. Az alcím minősítő jelzője, a szöveg zárójelbe tétele s a háromszor ismétlődő talán mind egy olyanfajta feltételességet erősít, amely kételkedik abban, hogy az Ódalátomása valóságos szerelmi kapcsolat volt, s csak feltételesen reménykedik abban, hogy azzá válhat. A szerelem „égi”, filozófiai szintjéről ugyanakkor visszalépünk itt a mindennapokba, az állandósulásba. Nem lefokozás ez, hanem az égi és a földi együvétartozásának megvallása.

A Mellékdalversbeli életrajzi helyzetet is rögzít, akárcsak a versindítás. „Visz a vonat, megyek utánad” – azaz a távollét találkozássá változhat.

Az utazás visszaránt a valóságba is. A szöveg erről nem szól, de a költő az élettársához, s nem a versbeli asszonyhoz utazik haza. Említést érdemel a mű utótörténete. Szántó Judit, megtalálván és elolvasván a verset, öngyilkosságot kísérelt meg, de megmentették. Mint tudjuk, ő nem volt szerelmes versek ihletője, a szöveget nyilvánvalóan szakításként, az érzelmi távolság kifejezőjeként értelmezte. József Attila azzal vigasztalta, hogy a Mellékdalt már hozzá írta. Lehetett ez a közlés a részvét kifejezése is, de lehetett benne igazságelem is: a vonatúton óhatatlanul egymásra kellett mintázódnia a két nő eltérő személyiségének, a tökéletes szerelem képzetének és a valóságos helyzetet tökéletessé álmodni vágyó költői akaratnak.

A szöveg számokkal elkülönített részekre tagolódik ugyan, de ez nem jelenti azt, hogy lazább közöttük a kapcsolat. Az egész vers gondolati egységén túl is sok minden bizonyítja a részek szerves összetartozását. Egyet emeljünk ki: az egyes részek közti átkötéseket. A záró motívumnak mindig megvan a megfelelője a következő rész elején. 1–2. rész: te és a természet – te, én és a mindenség; illetve: patak-kép – vízesés-hasonlat; kint, látvány – bent, tudat. 2–3. rész: szeretlek – szeretlek felkiáltás kibontása. 3–4. rész: a test, a biologikum jelzése – részletező kibontása. 4–5. rész: „öntudatlan örökkévalóság” – törvény és lét, állandóság és elmúlás. 5–6. rész: elveszettség – otthonra találás. 1–5. rész és a 6. rész: lehetséges és valóságos. A motívumok, képek és képzetek hullámzása természetesen nemcsak ezen a módon van jelen. Két ember bensőséges kapcsolatának eszméje és az antropomorfizált természet is következetes állandósággal vonatkozik egymásra. Párhuzamosságok és ellentétek figyelhetők meg e téren is. Az 1. részben a természet jelenségei a kedves alakját juttatják a költő eszébe, a 4. rész ennek mintegy fordítottja: a kedves teste a természet jelenségeinek segítségével válik költőien érzékletessé, széppé, s az ezt kibontó metaforaláncolat magától értetődően tágul az anyagi világ egyetemességéig.

óda: (a görög odé = ének szóból); lírai műfaj, magasztos tárgyú patetikus hangú ének, istenekhez, kiemelkedő személyekhez vagy megszemélyesített fogalmakhoz szól. Tárgya szerint lehet egyéni és közösségi, módszere szerint dicsőítő vagy bölcseleti. Eredete az antik görög költészetig nyúlik vissza, akkor pengetős hangszerrel előadott dalt jelentett, jelentős képviselői: Szapphó, Alkaiosz, Pindarosz; Horatius költészetében emelkedett igazi magaslatokba, s divatos volt szinte minden újkori irodalomban. Különös jelentősége természetesen az antik irodalmak ízlését felidéző és eszményítő korokban volt, de a XX. században is kedvelt műfaj (pl. József Attila, Petri György).

utalás: allúzió; a szerző szándékos rájátszása más költői magatartásra vagy más költő ismert művére; az utalás kitágítja a mű értelmezhető világát az asszociációk segítségével

Somlyó György: Óda, Gondolat Kiadó, Bp., 1974 (In: Miért szép?Századunk magyar lírája verselemzésekben)