József Attila 1928-ban sok verset írt, mennyiségre annyit, mint a rákövetkező három évben. Az 1929–1931 közötti termés azonban, bár számos szép és jelentős darabot találhatunk közte, még nem jelenti a pályaív egésze szempontjából a megérkezést. Kiemelkedő versei ezekből az évekből olyan életképei, leíró versei, mint az Esik, a Tiszazug, a Favágó, a Betlehem, olyan dalok, mint a Harmatocska, a Nyár, a Bánat, olyan idéző versek, mint az Ady emlékezete, az Anyám, a költői játékosságnak két olyan eltérő példája, mint a bensőséges Betlehemi királyok, illetve a Babitsot gúnyoló pamflet, az Egy költőre (Sakált kiált...). S a korszak közepétől – a munkásmozgalomban való aktív részvételétől – megszületnek agitatív költeményei is: a Tömeg, a Lebukott, a Szocialisták, a Munkások. Ez utóbbiakat hosszú ideig – 1945 után – túlértékelték, míg mostanában egyesek nem is tartják költői értékűeknek őket. Az igazság a két szélsőséges vélemény között van: az agitatív jelleg nem eleve költészetidegen. S vajon a Munkásoksorsszemléletének nincs-e számos olyan vonása, amely általánosabb – akár ma is érvényes – tanulságokkal szolgál? Például a 3. szakaszénak:

Itt élünk mi! Idegünk rángó háló,

vergődik benn’ a mult síkos hala.

A munkabér, a munkaerő ára,

cincog zsebünkben, úgy megyünk haza.

Újságpapír az asztalon kenyérrel

s az újságban, hogy szabadok vagyunk –.