Az alkotó egyik legösszetettebb, a harmincas évekbeli érett pályaszakasznak mintegy a felezőpontján született költeménye az Eszmélet(1934). Több közvetlen előzményét is számon tartjuk, látható, hogy a költő hosszabb időn át készült az általa is összegzőnek tartott mű megalkotására. (Egy-egy kész műnek a közvetlen előzményeit általában nem őrizte meg.) Az elemzések azt is kimutatták, hogy az Eszméletszámos motívuma, gondolata, költői megoldása fel-felbukkan már az ifjúkori művektől kezdve, s ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy a mű világának egyes elemei rendre visszatérnek a később keletkezett alkotásokban is. A mű kiemelkedő jelentőségét általában hangsúlyozzák a pályaképek, elemzések, s a költőnek alighanem ezzel az alkotásával foglalkozott a legtöbbet a szakirodalom. Annál meglepőbbnek mutatkozik, hogy az értelmezésben eléggé lényegesek az eltérések. Abban egyetértés van, hogy a filozófiai igényű költészet egyik magyar csúcsteljesítménye, de abban már nem, hogy milyen jellegűek a benne lelhető filozófiai gondolatok. A legtöbben a marxizmussal azonosuló szemléletmódot látnak, s köztük is megfigyelhető egy régebbi, ortodoxabb és egy újabb, rugalmasabb álláspont. De már a hatvanas években megszólaltak az egzisztencializmussal rokonságot találó értelmezések, újabban pedig nyilvánvalóvá vált a bergsoni hatás is. Bármelyik álláspontot fogadjuk is el, maradnak szép számmal értelmezési gondok, többértelműségek, „lefordíthatatlanságok” a vers világában. Így van ez akkor is, ha arra a legvalószínűbb álláspontra helyezkedünk, hogy az Eszméletnem egyetlen filozófiai rendszer merev és következetes alkalmazása, hanem szintéziskeresés, mégpedig bármifajta gondolati egyoldalúságon felülemelkedve.

A mű lényege a sokoldalú rétegzettség. Az egyes rétegek hol egymásra épülnek, hogy szembehelyezkednek egymással, és olyan antinómiákat (ellentmondás) alkotnak, amelyek a lét feloldhatatlan s mégis feloldani vágyott ellentéteit fejezik ki. Ez az ellentmondásosság jellemző a valóságra, az emberekre s az egymáshoz való viszonyukra is. Ugyanakkor ez a mű nem filozófiai- logikai traktátus, hanem költemény. Az axiómaszerű kijelentések, az aforisztikusság (aforizmaszerű, életbölcsességet tömören, szellemesen kifejező), az ebből is következő szaggatott építkezés, a logikus és tiszta kijelentéssoroknak nemegyszer enigmatikus jellege (talányosan, rejtvényszerűen közmondásos) ugyan filozófiai gondolatgyűjteményre is utalhatna, de ugyanígy költeményre is. Olyan modern művet alkotott a költő, amely a szemléletesség és az elvontság kivételes összhangját teremti meg, szinte azt is képes elhitetni, hogy filozófia és költészet egy és ugyanaz, hasonlatosan a régi görögök ideáljához.

A mű értelmezése szempontjából mindjárt a cím is talányos. A legtöbben a kifejezés köznapi jelentéséből indulnak ki, s azt elégségesnek is vélik, hiszen e mű valóban azt tükrözi, hogy „az ember tud magáról, öntudata működik”, s azt is, hogy „általános helyzetének, mivoltának tudatára ébred; megnyílik az esze”. Csak újabban mutatott rá egy jeles kutató (Tverdota György) arra, hogy e kifejezés egyúttal Bergson fő művének(Teremtő fejlődés) is központi fogalma. Az pedig tudható, hogy József Attila a húszas évek végétől kezdve intenzíven foglalkozott e gondolkodóval, ismerte munkáit, prózai írásaiban többször hivatkozott is rájuk.

Bergson eszmélet-fogalma az élőlények általános sajátossága, voltaképpen maga az élet, s két összetevője van: az értelem és az ösztön (intuíció). Ezek egymással állandó kölcsönhatásban vannak. Az eszmélés a képzet és a cselekvés össze nem illése: „Az eszmélet a lehetséges cselekvések vagy virtuális tevékenység zónáján maradó világosság, mely körülfogja az élőlények valóban végbevitt cselekedetét. Habozást vagy választást jelent. Ott, ahol sok egyformán lehetséges cselekvés rajzolódik és egy sem valósul meg (pl. oly tanakodás folyamán, melynek nincs kimenetele), az eszmélet erős. Ott, ahol a valóságos cselekvés az egyetlen lehetséges cselekvés [...] az eszmélet megsemmisül. [...] az élő lény eszméletét úgy határozhatók meg, mint a virtuális tevékenység s a valóságos tevékenység aritmetikai különbségét. A képzet és a tett széttolódását méri” (Bergson: Teremtő fejlődés. Akadémiai Kiadó, Bp., 1987. 135. o.; Dienes Valéria ford.).

Ha belegondolunk egyrészt a világtörténelem, másrészt József Attila 1933–34 táján megélt „életrajzi helyzetébe”, könnyen beláthatjuk, hogy a képzet és a tett „széttolódása” jó néhány szinten mutatkozott radikálisnak. Legáltalánosabban nyilván a történelem- és a létfilozófiai elképzelésekben, legszemélyesebben pedig az egyéni életút lehetőségeit illetően. Képzet és tett távolsága is olyan antinómia, amely a kívánt módon feloldhatatlan. Annak a személynek, aki eddig a képzet és a tett virtuális egységét feltételezte, szembe kell néznie azzal, hogy mind a történelmi, mind az egyéni lét törvényei „fölfeslenek”, hogy nem az „igazság” és a „szabadság” eszméje érvényesül.

Az Eszmélet12, számokkal elkülönített, azonos formájú, ritmusú részből áll. A nyolcsoros szakaszok jambusi nyolcasokból és kilencesekből épülnek, a rímelés szimmetrikus: ababbaba, s ez is az egyes részek zártságát, kerekdedségét fokozza. A műfaji előkép Villonnál lelhető fel: itt nem annyira a balladaforma hat (mint néhány más József Attila-versben), hanem a Nagy Testamentum, s az sem csupán külső formájával, hanem vallomásosságával, hangváltásaival, összegző-leszámoló jellegével. A 12 rész fölfogható úgy is, mint szigorú logikai sort alkotó egységek láncolata, s úgy is, mint egymással csak lazább kapcsolatban álló, önmagukban is egész értékű strófák ciklusa. A mű felezőpontja valóban metszet több okból is. Mert a VI. rész egyfajta – közbeeső – összegzés; az első hat rész szorosabban látszik egymáshoz kapcsolódni; az első és a második hat résznek részben más a központi gondolati magja. Az első nagy szerkezeti egység inkább a képzet és a tett távolságát mutatja meg s azt, hogy közben mégis miféle tettek lehetősége merül fel a tudatban, a második nagy szerkezeti egység viszont inkább azt vizsgálja, hogy milyen legyen a követendő magatartás akkor, ha állandósulni kényszerül az eszmélet állapota, ha tehát történelmileg – és természetesen egyénileg is – mérhető időtartamra arra kell berendezkedni, hogy az élet számára döntő szempontokból a valóságos tevékenység nem válik lehetségessé.

Ennek fényében egyáltalán nem különös, hogy az Eszméletkomor rezignációt sugárzó mű, hogy a József Attila minden alkotó korszakában jelen lévő történelmi remény-elv, amely a legutolsó hónapokig rendre a személyiség létére is átsugárzott, itt legfeljebb áttételesen lelhető fel. Régebben szokás volt a VI. rész második felét a marxizmus alapigazságaként értelmezni, holott nyilvánvaló, hogy ennek a valóban így is érthető képnek és képzetnek az elvont jelentésköre sokkal erőteljesebb. Azt is célszerű figyelembe venni, hogy a rákövetkező VII. rész éppen a törvény („úgy szabadulsz, ha...”) be nem teljesülését, az ebből keletkező feszültséget állítja az eszmélet középpontjába. A rezignáció mögött azonban nem önfeladás, nem eszményfeladás van, hanem a személyes és a társadalmi lét olyan tragikumának felismerése, amely lehetetlenné teszi a harmonikus létet és a harmonikus világot. Ez a mű is a megértett disszonanciákat rögzíti, s a létben lehetetlennek mutatkozó harmóniát a műben valósítja meg: az esztétikai tökéletességben.