Ady Endre költészetének tanulmányozásakor tapasztalhattuk, hogy bizonyos motívumok, szimbólumok ismétlődnek, mintegy a költői világkép tartópilléreivé válnak. Módszertani szempontból teljesen rokon törekvést figyelhetünk meg József Attila műveiben is. A sivárság, üresség érzését is kifejező külvárosi táj versek egész csoportjában meghatározó motívum.

A legtöbb esetben más motívumok is meghatározó erővel társulnak hozzá. Mindenekelőtt az éjszakáé. A Külvárosi éj, a Téli éjszaka, az Eszmélet, az Alkalmi vers a szocializmus állásárólcímű versekben kettős értelemben is meghatározó az éjszaka motívuma. A vers jelen ideje – a leírás, a látvány ideje: az este, a sötétedés, az éjszaka. Ugyanakkor ez az éjszaka szimbolikus jelentésűvé válik, és a történelmi korszakot, a dolgozó osztályok helyzetét, majd még általánosabban az emberi lét feltételrendszerét fejezi ki. Egymást erősíti tehát a külváros és az éjszaka motívuma. Ugyanakkor az éjszaka olyan napszak, amelyben a felszíni jelenségek mögött tisztábban lehet felismerni a lényeget, amely tehát a gondolkozás, az elemzés, a tudatosulás számára különösen alkalmas. Még életrajzias jelentésköre is van e napszaknak, ugyanis a költő „bagoly-típusú” ember volt, az éj nagy részét nemcsak éberen töltötte, hanem igen gyakran sétált barátaival órák hosszat vitatkozgatva vagy magánosan szemlélődve. E viták során a filozófiai jellegű kérdésfeltevés és tárgyalásmód szokásos volt.

A két fő motívum s a hozzá kapcsolódó többi bontja ki azt a valóságképet, amelyet nemcsak leír, hanem értelmez is a költő. A szerpentin-hasonlat érvényességéből az is következik, hogy a leírás és az értelmezés nem lineárisan következik egymás után, hanem a leírás minden lényeges eleme magába foglalja az értelmezést is. A költő magatartása szemlélődő. Mindig objektív hitelességű az a valóságkép, amely kibontakozik, de sohasem kétséges, hogy a lírai én írja le és értelmezi. Nem egy esetben úgy indul a vers, hogy a költő önmagát is belehelyezi a versbeli tájba, s az indító vershelyzet a valóság megszemlélése az érzékek és a tudat által. Ahol a versindítás nem bontja ki ezt a szemlélődő magatartást, ott legkésőbb a mű befejező részében kerül erre sor. A versek lezárása egyúttal azt is kimondja mindig, hogy a költő tárgyilagos, de egyszersmind elkötelezett szemlélője is az ábrázolt valóságnak.

Vannak olyan külváros- és éjszaka-versek, ahol valamilyen formában jelen van a forradalmi látomás is (A város peremén, Külvárosi éj). Az adott történelmi helyzet teljesebb megértéséből azonban annak kellett következnie, hogy a forradalmi helyzet legfeljebb csak világtörténelmi távlatban létezik, nem közeli valóságként. Ilyenkor az elkötelezettség legáltalánosabb kifejezési módja az őrzés, a virrasztás. Amiként Ady felépítette az Ember az embertelenségben, az Intés az őrzőkhözmagatartását, József Attila is a virrasztó költőét. Alszik a világ, alszik a jövő, de virraszt a költő:

Alszanak a nyers, nehéz szavú

°kiszikkadó parasztok.

Dombocskán, mint szívükön a bú,

°ülök. Virrasztok.

(Falu)

A virrasztásnak legáltalánosabb, de nem kizárólagos képi megfelelője, természetes ideje konkrét és elvont értelemben is az éjszaka. Jelen van ugyan az alkony, a sötétedés képe A város peremén, az Elégiavilágában is, de nem meghatározó módon. A virrasztás viszont itt is alapmagatartás.

A virrasztó ember azonban magára is marad az éjszakában, az „üres lelkek” nem követik fegyelmezett valóságértelmezését. Az éltető közösség hiánya magányba taszít. A Téli éjszakaa kozmikussá növesztett magányt fejezi ki.