Az 1937-es esztendő versei a végső összegzést, a végső számvetést fogalmazzák meg. A jelenben mind az egyén, mind a társadalom (a közösség) helyzete reménytelen, de a jövő meghozhatja e helyzet feloldását az egyén és a társadalom számára. Ebből a jövőből azonban a költő már csak műveivel részesedhet. Ahogy haladunk előre az utolsó esztendőben, mind jobban bezárulnak a költő lehetőségei, mind jobban legyűri őt betegsége. Kíméletlen önelemzése szerint nincs már semmi lehetősége a méltó életre (Le vagyok győzve...). A vereségnek, a bezártságnak ebben az állapotában már költészete sem jelenthet értéket és vigaszt, hiszen az elkerülhetetlennek látszó, de értelmetlen halál küszöbén a magyarázó értelem saját élete elhibázottságát tekinti a vereség fő okának. Nincs már olyan szerep, olyan magatartás, amely kiutat kínálna. A lehetségesként felvillanó szerepek (férj, apa, szerető, gyerek, beteg, szerkesztő, költő, forradalmár, a népfront harcosa stb.) mind értelmetlennek és céltalannak mutatkoznak. „József Attila személyiségválsága tehát nem egy szerep kétségessé válásában s elutasításában nyilvánult meg s tetőzött, hanem a korszak kínálta valamennyi szerep elutasításában. Minden szerep, amelyen át közeledtek hozzá, s amelyen át ő közeledett, a legmélyén, intellektusa, etikuma számára illuzórikusnak, hazugnak bizonyult” (Németh G. Béla: i. m. 147. o.).

Ezt a végpontot legegyértelműbben a Tudod, hogy nincs bocsánat(1937, megjelent szeptemberben) tárja elénk. Mint a címe is jelzi, önmegszólító vers. Ez a típus Balassi óta jelen van költészetünkben, és különösen gyakori a 20. században. A költő önmagát – a válságban lévő személyiséget – szólítja meg, szólítja fel abban a kiélezett élethelyzetben, amelyben nemcsak a korábbi szerep tarthatatlansága, hanem a követendő új szerep is világossá válik. Így elsősorban nem válságot jelez, hanem a válság legyőzését, annak akaratát fejezi ki. Egy dialógus egyik fele jelenik meg a szövegben, az, amelyik egy belső vitát összegez.

József Attila esetében a felismerés valamennyi szerep elutasítását és egyetlen „szerep” – a halál – vállalását jelenti. Vagyis az önmegszólító vers végső létösszegzés is egyúttal. A Tudod, hogy nincs bocsánatalapmondata, kulcsmondata: „Légy, ami lennél: férfi.” Már a következő sor előlegezi, hogy ez mit is jelenthet („A fű kinő utánad”), de egyértelművé csak a 8. versszakban válik: „Most hát a töltött fegyvert / szorítsd üres szívedhez”, vagyis vond le a végső következtetést abból, hogy az életben nincsen számodra vállalható szerepe. E zord kijelentés után még folytatódik ugyan a mondat, és egy alternatívát vet föl, amely utalhat a Flóra-szerelemre és általában a lehetséges pozitív szerepekre, de ezen „remény” előtt kemény etikai kijelentés áll: „vagy vess el minden elvet”. Ezt nyilván nem vállalhatja az etikus lény. De miért kerül ilyen negatív szövegösszefüggésbe a remény, a hű szerelem? Azért, mert az eddigiek után ez a remény már csak öncsalatás lehetne: a személyiség már minden reménytartalékát mozgósította, nincs út tovább.

Igen fontos a vers bűn-fogalma is. Általában is gyakori a kései versekben a bűn, bűnösség, bűntelenség, bűnhődés gondolatköre. Talán e versben válik legegyértelműbbé, hogy mi is ez a bűn, ami nincs is meg van is. Nem más, mint az öntörvényű személyiség megalkotásának elmaradása, az igazi szerep betöltésére való képtelenség. A Flóra-kapcsolat felsejlő kudarca élezi ki benne a többi lényegi szerep kérdésességét is. Korábban lelkes szerkesztő volt, s okkal jelentette ki: „Költő vagyok.” Visszaemlékezések sora tudósít arról, hogy a szerkesztésre is alkalmatlannak tartotta már magát, és költészetét nemegyszer visszamenőleg is értéktelennek minősítette. 1937. december 2-án Szárszón őt meglátogató barátai már valódi jó hírekkel szolgálhattak: sikerekről, a várhatóan biztos Baumgarten-díjról, de már ezek sem tudták áttörni a rezignációt.

A bűn, a bűnösség, a félelem gondolata központi szerepű az egzisztencializmusban is. A „semmi ágán” létállapotának megragadása 1933-tól haláláig jelen van költészetében. Az örök éjben a semmi és a lét ellentéte: íme József Attila kései lírájának alapkérdése.

létösszegző vers: a lírai én személyes életét mérlegelő és egyben az emberi lét általános kérdéseit is kutató verstípus

Németh G. Béla: Az önmegszólító verstípusról ( Németh G. Béla: 7 kísérlet a kései József Attiláról)