A társadalmi feladatokat pontosan látja József Attila. Aziránt sincs semmi kétsége, hogy mi e helyzetben a költő feladata. Benne van ez a Hazámban, s benne a nem sokkal korábbi Születésnapomra(1937) szállóigévé vált soraiban:

Én egész népemet fogom

nem középiskolás fokon

tanítani!

E kijelentés jövő ideje nyilván nemcsak a költő további verseire, hanem életművének utóéletére is vonatkozik. A költő feladatainak leggazdagabb kibontása azonban az Ars poetica(1937).

A vers egy paradox állítással indul, majd ezt értelmezi. „Az éji folyó csillaga” a valóság tükörképe, s e kép nem válhat azonossá a tükrözött valósággal. A költőt nem a tükörkép (a költészet) érdekli, hanem a kifejezendő valóság. Ebbe természetesen beletartozik „az éji folyó csillaga” (az irodalom, a műalkotás) is, de csak mint része, képe az egésznek. Nem cél, hanem a valóság birtokbavételének eszköze. Van használati értéke, s ez teszi széppé („Szép a forrás – fürödni abban!”).

Ez a költészet-eszmény nyílt vitában fogalmazódik meg. Az állítás mellett rendre ott a tagadás is, gyakran a tagadószó („Nem volna szép” – „nem lógok” – „nem adom” – „sziszegve se szolgálok” – „nincs alku”), máskor az ellentétezés, az értelmező magyarázat („Költő vagyok” – „Mit érdekelne engem a költészet maga?” – „Szép a forrás – fürödni abban!” – „Más költők – mi gondom ezekkel?”) utal rá. A vitát, a szembeállítást idézi a tisztaság és a mocsok ellentétes képsora, amelyhez a természet és a kocsma, az emberi cselekvés és a mímelés ellentéte kapcsolódik. Az elutasított költői magatartás szerint a költészet menekülés lehet a valóság kínzó gondjai elől. Az átkozódó hangulatú kifejezésekben megfogalmazódó ítélet a meghátrálókat, a kiegyezőket sújtja, azokat, akik nem tartják be „A mindenséggel mérd magad!” erkölcsi és szakmai parancsát, akik megalkusznak, s ezzel elvesztik a boldogsághoz való jogukat.

A 8–10. szakasza vállalt állásfoglalás történelmi-társadalmi igazságtartalmát, a művészet „termelőerővé” válását, elementáris hatóerejét bontja ki. A szállóigévé vált záró szakasz a teljesség szándékának („A mindenséggel mérd magad!”) és a valódi helyzetnek („Még nem nagy az ember”) nemcsak a különbségét érzékelteti, hanem az emberi lehetőségeket is.

A vers legtöbb mondatában a véglegesség, a törvény igazságtartalmának biztos tudata szólal meg. A mondatok felépítése nem jelöl minden mondattani viszonyt, s néha logikailag is talányosnak tűnik az állítás, amely mégis mindig felfejthető. Igazi értelmezési problémákat csak „az értelemig és tovább” kijelentés tovább szava vetett fel. Az egyik vélemény szerint a tovább az ösztönök, a tudatalatti világát jelenti. Egy másik értelmezés a klasszikus német filozófia (Kant, Hegel) egyik gondolatára, az értelem és az ész megkülönböztetésére utal. A gondolkodás különböző fokozatairól van szó. Az értelem a helyes ítélet és következtetés képességét jelenti, az ész a jelenségek okainak és lényegének felismerését. A vers gondolatrendszerébe ez az utóbbi értelmezés szervesebben illeszkedik, amit már az is erősít, hogy a tovább után mindjárt a szabad ész fogalma következik. E két értelmezés valamiféle egységeként is felfogható a Bergsonra hivatkozó magyarázat, ez ugyanis az ösztönt (az intuíciót) és az eszméletet is bevonja az értelmezés körébe.

ars poetica: költészettan, költői mesterség (lat.); 1. olyan műalkotás, amely a költészetre vonatkozó szabályokat foglalja össze 2. olyan műalkotás, amelyben a költő a költészethez fűződő viszonyáról, az irodalom és művészet feladatáról vall