Ha József Attila élete utolsó két-három évének verseit olvassuk, feltűnik, hogy nemcsak a történelmi és személyes léthelyzet és az ezt tükröző költői világkép változott meg, hanem a formai eszközök is módosultak. Klasszicizálódott ez a költészet abban az értelemben is, hogy tovább csiszolódtak, még tökéletesebbé és hibátlanabbakká váltak költői eszközei, s abban az értelemben is, hogy a klasszikus formák szerepe is megnövekedett.

A versszakok és a sorok terjedelmét szabadon váltó verseket az Eszmélettől kezdődően a szabályos (leggyakrabban négysoros) versszakok s kötött terjedelmű és ritmusú versek váltják fel. 1935-ben például feltűnően megszaporodnak a szonettek (Emberek; Én nem tudtam, Emberiségstb.). Az utolsó két évben szonettek mellett hexametereket, szapphói strófákat, szabályosan lüktető jambikus és trochaikus, illetve hangsúlyos ritmusú verseket ír, s bár ciklusosan építi fel több művét(A Dunánál; Flóra; Március; Hazám), általában a rövidebb terjedelemhez vonzódik.

Főleg a létösszegző versekben szembeötlő, hogy a konstruktivizmus eredményeit is hasznosító lineáris építkezés átalakul. A Téli éjszaka-típusú versek szerkezete lineáris, de az egyes részek láncszerűen egybekapcsolódnak. A szerpentinút-példázat alapján egy térbeli spirális vonalát kapjuk, s ennek felel meg a versszerkezet. A spirális szerkezet megmarad, de most már nem az út fontosabb állomásain vezet végig bennünket a költő, hanem a csúcson állva idézi fel – az egész birtokában – az út egyes állomásait. A tér mellett így az idő szerepe is jelentősen megnövekedik, hangsúlyosabban épül be a versszerkezetbe. Az idő múlása korábban szinte egyértelműen a történelmi idő menetét jelentette. Ez a vonzata is megmarad a múlt–jelen–jövő hármasságnak, de az idő inkább egzisztenciális idő lesz, tehát a személyiség sorsától elszakíthatatlanná válik, s a történelmi idő is az egzisztenciális időre vonatkoztatva jelenik meg.

szonett: 14 sorból álló jambikus lejtésű műforma; két négy és két háromsoros egységből áll, rímképlete többféle lehet, pl. abab abab ccd eef; abab abab cdc dcd. Jelentős szonettköltők: Petrarca, Michelangelo, Shakespeare, a magyar irodalomban: Babits Mihály, József Attila, Szabó Lőrinc stb. Speciális fajtája a szonettkoszorú: 15 szonettből álló verscsoport, amelyben az egyes szonettek utolsó sorai a következő szonett kezdősorai lesznek; a 14 „különleges” sorból épül fel a 15. ún. mesterszonett (pl. József Attila: A kozmosz éneke)